Irodalmi Szemle, 1969
1969/10 - HAZAI FÓRUM - Veres János: Vallomás magamról
Veres János vallomás magamról A felmérések, vizsgálódások korszakát éljük, ezért nem lepett meg túlságosan az Irodalmi Szemle szerkesztőségének levele, mely arra kér, hogy írjak vallomást magamról, sok ténnyel, adattal. Egy „vidéki“ magyar író hiteles sorsát akarják felmutatni, s — úgymond — én vagyok a vidéki író prototípusa. Ügy vélem, a szerkesztőségnek igaza van, hozzálátok hát, hogy vallomásomat megtegyem. Őszinte és nyílt beszédet várnak tőlem, hiszen a felmérésnek csak akkor van értelme, ha a meztelen valóságot tükrözi. Objektív képet igyekszem rajzolni önmagámról (noha ez prózában nehezen megy), okulásul és tanúságul. Előre kérem azokat a hivatalokat és intézményeket, melyeknek vallomásomba óhatatlanul be kell kerülniük, hogy a rájuk vonatkozó sorokat ne tekintsék vádaskodásnak vagy megbélyegzésnek. Korántsem annak szánom őket, csupán tényeket közlök. A cseresznyefa, amely alatt az udvaron ülök, sorsom szimbóluma lehetne: mostoha, kavicsos földben él, néhány ága el is száradt, le kellett fűrészelni. De a többi ág él, s dacolva a viszonyokkal, minden évben gyümölcsöt terem. Ülök az asztalnál a langyos őszben, s valahogy testvéremnek tekintem a cseresznyefát. Bal kezemnél újságok, bennük aggasztó hírek, jobbra a földön kisfiam játékautója, a béke és meghittség jelképe. E két pólus közt ülök, és rovom a sorokat. Pozsonyi barátaimra gondolok — írókra és nem írókra —, akiket szeretek, s akik nagyon messze vannak tőlem. Ritkán láthatom őket, a levelezéshez pedig idő és hangulat kellene. De a papír különben is rossz hővezető. Gyakran eszembe jutnak a távoli barátok, jó tudni, hogy élnek, léteznek. Jó tudni, hogy végszükség esetén (de valóban csak akkor) segítségüket kérhetném. „Ha valami váratlan, nagy baj történne“ — ez az apáról fiúra öröklődő ősi plebejusszorongás bennem is elevenen él, nem tudok szabadulni tőle. Ezek után úgy tűnhet, hogy az első megállapítás el is hangzott: a vidéki író — magányos. Nem egészen így van. A teljes magányban vari valami jó is, hasznos is; az én esetemben azonban nem a teljes, idilli magányról van szó. Igaz ugyan, hogy írótársaimtól, az inspiráló nagyvárosi kávéházi élettől, a szerkesztőségek pezsgő vitáitól el vagyok vágva, magányom mégsem fizikai állapot, hanem: a lélek magánya. Az utcán, a kocsmában, ahová eljárok, falusi porták almaszagú szobáiban — ahol munkám és tisztségeim folytán megfordulok — rendszerint egyszerű, becsületes emberekkel találkozom, s ezek az emberek mindig a gondjaikról beszélnek, még poharazgatás közben is. A szesz okozta jótékony zsibbadtságból visszarántanak a valóság rideg szféráiba. Gondjaik, panaszaik, szavaik a saját gondjaimmal keverednek. E beszélgetések és poharazgatások tehát megfosztanak a teljes magány lehetőségétől, de nem könnyítenek a szívemen, nem inspiráló, hanem sokkal inkább letaglózó a hatásuk. S nem csupán becsületes és rokonszenves emberek akadnak az ember útjába, hanem olykor ellenszenves alakok is, s a vidéki író ezek elől sem térhet ki.
