Irodalmi Szemle, 1968
1968/4 - DISPUTA - Fukári Valéria: Jegyzetek a fiatal szlovák prózáról (1961—1967) I.
Matuška elemezte a legtalálóbban, Tegnaptól máig ctmű könyvében2. Matuška vizsgálatainak egyik lényeges megállapítása, hogy a szlovák prózairodalom utolsó nagy regényei3 még a „régi módon, s hozzá kell tennünk: a régi Jó módon tudtak bánni a történelemmel. Utánuk — mivel a történelem üteme meggyorsult — betör a regénybe az esemény, s ez alapjaiban változtatja meg a helyzetet, és rögtön hozzá is fűzhetjük, hogy... a regény s általában az irodalom kárára: a történelem lesz az elsődleges, s az ilyen regények jellegét többé-kevésbé az adatszerüség, a beszámolás, a krónika határozza meg, s csak minimálisan marasztalhatjuk el, ha azt mondjuk, hogy műfaji szempontból nem tiszták... A szocialista szerző nem tudja beépíteni regényébe az idő „munkáját“, mert a történelem fényeire támaszkodik, a kronológiára, s nem veszt figyelembe az időt... namely a történelem mélyén rejtőzik«, az időt, amely úgyszólván maga munkálkodik.“ (Kiemelés tőlem F. V.) Az idézet az ún. sematizmus minden lényeges problémájára fényt vet; mihelyt az idő dimenzióját adatok, dátumok, események váltják fel, nem létezhet többé a tér és a történés dimenziója sem, helyüket az Ide-oda tolható kulisszák s a történés élettelen imitációja foglalja el, s ahogy Rúfus mondta, pillanatonként új ember születik, anélkül, hogy valóban megszületne. A szocialista szemléletben, tehát a művészetben is, 1956 előtt ezek az alapkategóriák kerültek válságba. Évekkel később egy interjúban Rúfus gyermekkori emlékeit idézi a megbillent szénásszekérről: amikor a megrakott kocsi kátyúba jutott és félrebillent, a férfiak testük egész súlyával a szekér másik oldalába csimpaszkodtak, és addig húzták lefelé, amíg a kocsi egyensúlya helyre nem állt.4 A fiatalok indulásakor ilyen félrebillent szekérrel volt dolgunk. Persze, nemcsak a mi művészetünkben. Az 1963-as prágai nemzetközi véleménycserére összegyűlt német, orosz, cseh, szlovák, magyar, lengyel és délszláv kritikusoknak és prózaíróknak — noha egymás műveit egyáltalán nem vagy alig ismerik — nem nehéz megértetniük egymással a fiatal prózairodalom helyzetét, jellegét.5 A hasonló okok valamennyi irodalomban haonlóan hatottak. A fejlődés belső okai mellett annak a ténynek is jelentősége van a fiatal irodalom alakulásában, hogy 1956 után kezd megszűnni a merev és természetellenes elzárkózás a nyugati irodalmaktól, s ez is hat az egyre népesebb fiatal írógárdára. Ezek a társadalmi tényezők s a nem szerves emberi fejlődés a lélek sérüléseivel járnak, olyan következményekkel, amelyek zavarják és akadályozzák az egyéniség, különösen az alkotó egyéniség kibontakozását. Az említett 1963-as nemzetközi találkozón egy fiatal keletnémet írónő, Christa Wolf, a fiataloknak a nagy témával — a német kérdéssel mint Európa létkérdésével — szembeni irodalmi tehetetlenségének okát abban látja, hogy nem alakulhatott ki bennük a haza élménye, nem ébredhetett fel a felelősségtudat Németországért; hogy olyan jelenségek miatt élnek kibírhatatlan feszültségben és állandó szorongásban, amiknek eredőjét nem ismerik, és meg sem ismerhették (kapitalizmus, fasizmus, Németország kettészakítása stb.) Ez a német kérdésként felvetett probléma távolról sem csak a német fiatalok nagy problémája. Osztályrészül jutott ez mindenütt a mai harmincéveseknek, akik a történelmi közelmúlt Igen messzeható változásait közvetlen tapasztalással nem mérhetik fel, mert nem felnőttként élték át őket, mégis a vonzásukban vagy taszításukban élnek, hisz mint örökség ezer és ezerféle változatban hatnak életükre. Nem egy motívum utal rájuk közvetlenül a fiatal szlovák prózaírók munkáiéban is. De igazi jelentőségük nem ezekben a közvetlen utalásokban mutatkozik meg, hanem rejtettebben lappang, a módban, ahogy műveik cselekményét építik-bonyolítják. A történet náluk csaknem minden esetben krízisek, feszültségek, katarzisok köré szövődik. Valódi krízis azonban alig akad. Csupa megjátszott feszültség, megszerkesztett krízis és katarzis. Az olvasónak szinte fáj ez a kötetlenség, a sok üresjárat, imitáció. A megbillent szénásszekérre gondol és arra, hogy ha nem az ún. sematizmus önbizalma és problémátlan szemlélete kísért bennük, a sematizmus lényegétől: a dimenziótlanságtól 2. „Od včerajška k dnešku“, Bratislava, 1959 3. A szerző F. Hečko „Červené víno“ és F. Švantner „Život bez konca“ c. regényét említ) ilyenként 4. Na slovo s Milanom Rúfusom, Slovenské pohľady 4/1965 5. Lásd: Souvislosti a perspektívy prózy, Praha, 1963
