Irodalmi Szemle, 1968

1968/10 - DISPUTA - Tőzsér Árpád: A lírai vallomás hogyanja

„hörögtek" s „csikorogtak"-on keresztül a „vakkantottak“-ig a környezet (a külső világ) fokozódó aktivitásának lehetünk tanúi.

S ennek a „szűkülésnek“ (konkretizálódásnak) és fokozódó aktivitásnak megfelelően szűkül (konkretizálódik) a költő szubjektivitására vonatkozó kifejezések köre is, s fokozódik az igékben a költő aktivitása. (Megnézte — szemtelenül megnézte — pimaszul bámult — kutatva meredt — zsonglőrként kapdosta a tekintetek labdáit — úgy döntött: marad.)

A versben a szubjektum s objektum ellentéte tehát nem csupán szemlélet, hanem „érzéki-emberi tevékenység“, azaz folyamat. Ennek a folyamatnak (Lukács: „Teremtődő természet“), dialektikának a jelentése akkor is a küzdelem, az aktivitás, ha a szöveg fogalmi jelentése a „letérdelés“, a „közöny“.

Zs. Nagy Lajos esetében azonban a küzdelem — ahogy azt dolgozatom más helyén már elmondtam — valamiképpen mégis a menekülés szinonimája. Ogy küzd, hogy közben menekül, illetve úgy menekül, hogy közben küzd azzal, amitől menekül. A harcra kényszeredett békés természetű költő úgy védekezik, hogy — támad. Ebből az ellentmondásból fakad iróniája (amely szintén aktivitás) és groteszk látása.

A Noé dalában az emelkedett és a profán, a világos és a sötét egybejátszása vált ki groteszk hatást. A komoly bibliai cim után a második, harmadik, negyedik s ötödik sorban már „verebek fecsegnek", „szennyes lé csorog az útra", s „fáznak a póznák és karók, a lucskos nők és kövér macskák". A kezdő sor ellentéte Is groteszk: „Maszatos égből gyémántcseppek". A sötét (maszatos) szín mellé világos (gyémánt) kerül. S lejjebb:

„Fázik a pók az ablakon,

a szén, a gáz, a csók, a tűz.

Esernyők, póznák és karók dideregnek az ég alatt, diplomaták és naplopók foga közé fagyott a bók, vacognak a szép, büszke érvek, a cukrozott fenyegetések."

A fázó szén, gáz, csók, tűz a helyzet rendkívüliségére, természetellenességére utalnak. Ez a rendkívüliség lesz még rendkívülibb a diplomaták és naplopók társításával (ki nem mondott azonosításával), s nyer magyarázatot a „vacogó büszke érvek" és a „cukrozott fenyegetések" groteszkjeiben. A szemforgató, elvadult társadalomról van itt is szó, amely nem restelli fenyegető lényegét „megcukrozni", de hiába minden, mert a „tetőn" (fenn) csak verebek fecsegnek, s a dolgok lényege a „fázás", a „vacogás". Ez után a helyzetrajz után (amely persze antropomorf elemeiben már magában hordja a költőt) a „gesztenyésbódét a sarkon / emeli már az áradat" sorok a látványt magasabb egységbe fogó szubjektumra utalnak. Noé bárkájából gesztenyésbódé lett, s a költőt nem a szent borzadást keltő bibliai özönvíz fenyegeti, hanem a társadalmi- erkölcsi értékrendet meghamisító modern város kicsinyes tengere. A befejező sorokban ismét megjelenik a bibliai motívum:

„S én könnyes szemmel ősz szakállam a szennyes lébe lógatom."

Tehát, hasonlóan az előbb elemzett versekhez, ez is rezignáciőval végződik. De a szerző kb. csak úgy rezignált, mint Déry Tibor, aki múltkori televíziós interjújában

— ha jól értettem — azt mondta, hogy világnézetét illetően pesszimista, de a gyakorlatban optimista. Azaz (hogy a már egyszer használt kifejezésekkel éljek): Zs. Nagy Lajos versében (verseiben) nem a rezignáció (világnézeti pesszimizmus), hanem az életlehetőségek megteremtésével kísérletező ember aktivitása (optimizmusa) válik esztétikummá. Ez az aktivitás valósul meg groteszkjainak ellentmondásos anyagában.

Ez a groteszk látás vezeti vissza a költőt a képhez is.