Irodalmi Szemle, 1968

1968/10 - DISPUTA - Tőzsér Árpád: A lírai vallomás hogyanja

A falu tematikájával együtt ugyanis (amint az eddigiekből már kiderült) Zs. Nagy Lajos elhagyta-annak (hamis) kifejezését: a dekoratív képet is. Az új valóság (a város) nyersen, külön jelentést nem hordva került be verseibe, s csak az alakzatok (az anyag strukturális elrendezése, a zeneiség stb.) jelezték a költő jelenlétét. Egy kicsit pontatlanul akár úgy is mondhatnám, hogy a forma állandó dialógusban (vitában) volt a szöveg fogalmi jelentésével. Ojabb verseiben azonban a kép ismét jelentős szerephez jut. A groteszk nem tűr külön-létet, a groteszk azonosulás a valósággal (azonosság a különbözőségben) s az azonosulás: kép. Itt az irónia már önirónia is, a valóság-látás önlátás is, s ezzel a „lírai objektivitásnak“ új távlatai nyílnak a költő fejlődésében.

Zs. Nagy Lajos új képeinek jelentős része mitológiai (főleg bibliai) tárgyú, de itt a mitológiának lényegesen más a funkciója, mint pl. Ozsvald költészetében: rendszerint a groteszk elemeként jelentkezik, s a legprofánabb mai valóság nyer tőle távlatot vagy megsemmisítő térbeliséget. Az Őszi reggelben pl. a fennkölt „Atyámfiai“ (akik „atomreaktor lúján / felaprítják tűzrevalónak / az őszi verőfényt“), „az ájtatos falusi zsoltár" („bővérű ludak rekedt gágogását" hallja annak a költő), a „kékkötényes istenek az égő csipkebokrokban (akik mellesleg lekvárt gyűjtenek), s „Mózes bátyám", aki a kőtáblákat már rég összetörte, s kikövezte velük az udvarát — a falu kétségbeejtő sivárságát növelik ordító látvánnyá. A helyzet a képnek köszönhetően monumentalizálódik, időbe helyeződik, a modern kor töredezett, képekbe nehezen szorítható valóságát a mítoszok fogják össze, felsejlik az emberi fejlődés folytonossága, s így közvetve értesülünk arról is, hogy minek a jegyében ironizálja a valóságot (és sajátmagát is) a költő. Ha a modern kor ragadozó esetlegességeit a mítoszok, az emberi gondolkodás folytonossága fogják össze, akkor a költő csak a gondolat pártján állhat. Erre a gondolat- pártiságra utal az Ártatlanok c. vers:

„Légy alázatos, itt mindenki ártatlan, egyedül te lehetsz csak a bűnös.

Ártatlanok a vércsék és sasok, a tigrisek és a termeszek, ártatlanok a férgek és a kígyók,

torokmetszők és hullagyárosok —"

Emlékezzünk Vladimír Holan versére: „A gyilkostól semmi sem idegenebb, mint az elvontság“. — Az Ártatlanok mondanivalója ugyanez: a „torokmetszők és hullagyárosok“ a férgek és kígyók módján „ártatlanok", tőlük is idegen az elvontság, a nagyobb összefüggések, a gondolat. De vajon jár-e a kígyónak felmentés azért, mert — kígyó?

Zs. Nagy Lajos új képeinek másik fő eleme az a természetélmény, amely mindig is jelen volt verseiben. Korábban azonban utaltam rá, hogy míg a költő első kötetében a természeti képek nem hordtak mélyebb értelmet, addig második kötetében a természetszemlélet már magatartás is. Az emberi társadalom ijesztő vonatkozásai mellé a természet mindig ellenpólusként kerül, mintegy jelezve, hogy a szerző a természetellenes- séget „bűnnek“ tartja. Természetigenlésén, persze nem valami romantikus „vissza a természethez“ meggyőződést kell érteni, hanem inkább annak a kozmogonikus egységnek a hitét, amelyet tudatánál fogva etikai (életellenesség!), s esztétikai (giccs!) értelemben az élőlények közül egyedül az ember képes megbontani. (Az utóbbit Roger Caillois bizonyítja Általánosított esztétika c. művében. Lásd csehül: Zobecnéná estetika, 205. o.) Az a tisztaság-igény nyer így a költő új természeti képeiben anyagi formát, amelyet fogalmilag már első kötetében meghirdetett.

A természet-orientáció néhány versében programszerűen is megfogalmazódik. Láttuk a már elemzett Lábujjhegyenben, hogy a „kutyák fekete haragja" elől a „harmatos mezőkre" kívánkozik, a Főtárgyalásban a „víg karneválból" a „Szírt“-re szökik, de még tudatosabban erre a momentumra épített a költő egyik legerőteljesebb verse, a Nagypéntek 1964.

Már a vers ciklikussága (négy részből, mintegy négy „tételből“ áll) is persziflázs: a komoly „zenei műben“ groteszk képek, ellentétek, paradoxonok bukfenceznek. Az