Irodalmi Szemle, 1968
1968/10 - DISPUTA - Tőzsér Árpád: A lírai vallomás hogyanja
„Nem vagyok hadvezér, sem diplomata. Ijedt fogvacogás, dülledt szemű rémület vagyok csupán.“ A két mondatot az ismétlődő „vagyok" állítja párhuzamba, de különböző modalitásuk szembefordítja őket egymással, s ezzel olyan feszültség teremtődik mindjárt a szakasz elején, hogy a nyomukban gátlástalanul ömlő s az „ijedt fogvacogás“ és „dülledt szemű rémület" képeket folbontó konkrét retteneteknek („Kezdtétek az ijesztgetést / mumussal és batyusasszonnyal, / alkonyati árnyakkal, / mennydörgéssel, / denevérsuhogással“ stb.) szinte már nem is figyelünk fogalmi jelentésükre, csak darabos zenéjükre s hangulatukra. Azonos funkciójú mondatrészek (határozók és tárgyak) halmozódnak itt egymásra, s kavargásukban is érezzük azt a rémületet, amelyről a bevezető sorok beszélnek. A befejező versszakban ejtettebb hangon ismétlődik meg az alapmotívum: „Hát ne csodálkozzatok," s csendes mellérendelésekben csitul el a költő indulata: „Virágot ültetek saját gyönyörűségemre, árnyékos lugassal borítom be házam a kéményekig, és letérdelek Közöny-isten előtt!.. A vers „mondanivalója“ persze távolról sem ez a „letérdélés". A költő egész kötete — s így ez a vers is — éppen a közönyt cáfolja. A „Ne csodálkozzatok“ (s még inkább a „Négyszer") a forma alakzatokra szikárodása mellett éppen azt bizonyítja, hogy Zs. Nagy Lajos szemlélete egyben gyakorlat, „érzéki-emberi tevékenység“ (Marx) is. Verseinek kibontakozását az ellentétek segítik, s nemcsak a költő szubjektivitásának s a külső (objektív) világnak az ellentéte, hanem a szubjektumon s objektumon belül ható ellentétek is. A Négyszer alapkonfliktusa minden bizonnyal a költő és az elidegenedő társadalom (város) ellentéte. Ez az ellentét a külső és belső élményeknek abban a szabályos hullámzásában, dialógusában konkretizálódik, amelyről az előbb már részletesen szóltam. A hullámzást (a ritmust) az alapellentétpár tagjain belüli mozgás eredményezi. A társadalomra (a külső világra] a következő alany-állítmány-tárgy-jelző-határozó kapcsolatok vonatkoznak: — kapóra jönne nekik — elcsámcsognának a híren — villamos — csipás hajnali asszony, — nagyképű rendőr, gumibot — részeg fickó — a hivatalba vágtató hírhedt titkárnő feneke — kancsal főnök — villamosok, hörgő fékek — csikorgó állampolgárok — véres, vakkantó kutyaszemek — arcba fúródó jégszilánkok — cápafejek Az első két frázisból még nem tudjuk meg, hogy kiknek „jönne kapóra“ s kik „csámcsognának el a híren"? A képzelet a legszélesebb körből indul. Ez a széles kör szűkül (és konkretizálódik) a következő sorokban a város (a modern társadalom) valóságára. A „hörgő fékek" s „csikorgó állampolgárok" dezantropomorfizált képeivel a kör tovább szűkül, de ezzel egy időben tartalma (az elidegenedés) a kép általánosító erejénél fogva általános (kor-) érvényt is nyer. Az utolsó sorokban ez a tartalom „lép“ aktivitásba. — Az állítmányokat vizsgálva: a feltételes „kapóra jönne" s „elcsámcsognának“-tói a
