Irodalmi Szemle, 1968

1968/10 - DISPUTA - Tőzsér Árpád: A lírai vallomás hogyanja

arról, hogy életemre én téltől tavaszig százszor és ezerszer átkot ontok.

Arról, hogy tavasztól télig a sorsot mégis áldom érted: új emberségre oktató, ragyogó, zajló, áradó, növekvő élet."

(Haragos-nyers ének/

Ennek a tisztaságnak („új emberségre oktató... élet"j, s tisztaságot veszélyeztető fantomnak („éhes farkasok, a gondok ...“j a művészi megformálását, megteremtését Zs. Nagy Lajos újabb kötetében, a Tériszony ban kísérli meg.

A bevezető címadó Tériszonyban ugyan még előző korszakának dekoratív-inkonkrét nyelvén mondja, hogy: „Virágot éget rám a nyár, / s forró szelek szedik szirmaim", de a közvetlen utána következő Lábujjhegyenben a menekülés irányát már sejteni (ha okát nem is!):

„Zsebeid megrakhatnád

gyöngyházszínű kaviccsal, nekivághatnál bátran

a harmatos mezőknek, lábad nyomát belepnék

a bóbitás virágok.

Most kéne menekülni."

A „gyöngyházszínű kavics", „a harmatos mező", s a „bóbitás virágok" arra a természetélményre utalnak, amelyről az előbb szóltam részletesebben. Az impresszionista, megfoghatatlan hangulatok („Kutyák fekete haragja csapdos") „átkozott költője“ a természet konkrétságába, egyértelmű szépségeibe, harmóniájába, s kicsit felelőtlenségébe kívánkozik. Ez a menekülési ösztön még inkább „térbe“ kerül, ha egy kicsit előre lapozunk a kötetben. A Főtárgyalásból idézek:

Tanú: Hajnalonta gyakran láttam öt csatangolni a hűvös réteken: csapzott haján a harmatgyöngy ragyog, tekintetében gyanús fény remeg.

............................messze kerüli

v

íg karneválunk minden alkalommal; kiül a Szirtre egyes-egyedül, és társalog a dögevő sasokkal.

Szép ünnepünkre nincs egy éneke ..."

Tehát a „víg karnevál", a „szép ünnep", s a vers más helyein a „diadalmi ünnep", a „cifra dáridó", az „új törvények“, a „mámoros had" készteti a merengő, szépségeken tűnődő költőt menekülésre.

Zs. Nagy Lajos menekülése azonban „aktív“ menekülés: megküzd azzal, amitől menekül. A Lábujjhegyenben még védtelennek, kiszolgáltatottnak érzi magát („Most kéne menekülni, / most, hogy a szenvedélyek / befordultak a falhoz“), de a Főtárgyalás ellentéteiben már ott van az a groteszk szemlélet, amely olyan eredményes fegyvere lesz a költőnek az embert őrlő civilizáció ellen s eszköze a költői önmegvalósításért folytatott küzdelemben. Az elvont szorongás iróniába csap, s az irónia felülemelkedett- ségétől a szorongás is plasztikussá válik. A Főtárgyalásban már nyoma sincs a tehetetlenség érzésének. A befejező sorban sem lemondás („vezettess derék hóhérom elé!“),