Irodalmi Szemle, 1968
1968/10 - DISPUTA - Tőzsér Árpád: A lírai vallomás hogyanja
hanem mallcia és erkölcsi fölény érződik. S hogy ez az alap-ellentét (a morális magatartás s az inmorális valóság) nem hat moralizálásnak, azt a költő azzal éri el, hogy az alap-ellentétet a képi általánosítás szintjén további ellentétekre bontja. A fenséges „szirten" a költő rút „dögevö sasokkal" társalog, a „mámoros hadat“ „dögkeselyűk“ figyelik, az „agydermesztő szelekben" a költő „égő tornyokat" lát, végül a „hóhér" nem senkiház’ vagy átkozott, hanem „derék“. (A Főtárgyalás, így, környezetéből kiragadva, persze értékei ellenére sem a legszerencsésebb példa a tisztaságot veszélyeztető „fantom“ művészi megteremtésére. Képei olyan szimbólumok, jelképek, melyeknek genézisét a költő más versel adják.) Zs. Nagy Lajos menekülése tehát látszat-menekülés. Egyetlen költőnkben sem él annyira a város elidegenítő valósága, a civilizáció embertelenítő mechanizmusa, a költőt a szabályok, törvények mumusával riasztgató társadalom, mint éppen őbenne. Első költőnk, akit a város tett igazán költővé, eszméletébe a város épült bele akkor is, ha ezzel az adottsággal kezdettől fogva harcban áll. Ennek a harcnak a lényege a kétség- beesés, s megjelenési formája az irónia és a groteszk. A menekülés és magány lehetetlenségére döbbenő költő szembefordul azzal a valósággal, amely vele, létezésével van adva. „Beletörődik“ a valóságba, de csak úgy, mint Arany János szőlősgazdája: No, lássuk uram isten, mire megyünk ketten! — s gyilkos iróniával azt kezdi dicsérgetni, amit szidnia kéne. Ezt a felülemelkedettséget (iróniát) van hivatva aláhúzni az igék gyakori második személye: „Az idő tördeli csontod, de te még tele vagy gőggel, hajdan beléd költöztek a csillagok s a holdak“ (Az éj) A költőnek kettős léte van: realititása s ítélete, s az Ítélete szemben áll realitásával. Ez a „belső“ elldegenedettség később érdekes „külső“ (képi) elidegenedettséget eredményez, de egyelőre csak szigorítja, szikárítja, „képteleníti“ a formát. A hajdani tisztaságromantikát és természetszeretet („hajdan beléd költöztek a csillagok s a holdak“) a „csontot tördelő idő" realitása csak irónia formájában „engedélyezi“, ennek megfelelően a képnek csak rész-szerep jut, vagy végképp kiszorul a versből. A mű nyelvét az expresszivitás, a szó- és gondolatalakzatok emelik a köznyelv fölé. A Karácsonyi strófák a tél (természet) és a társadalom ellentétére épül. Az első két sor expozíciónak is felfogható: „Megtelik a kertünk csillagokkal s fekete varjúkárogással." De benne nemcsak a „témát“ megelőző helyzet: a karácsonyi táj íródik le, felvillan maga a téma is: az a tézis-antitézis egység, amely a második és harmadik versszakban bomlik majd teljesen ki. Az első sor magas hangzói (e, e, i, e, ü, i) tisztaságot, derűt, 1 hangjai könnyed mozdulatokat, játékosságot sugallnak, a második sor hypallágea (nem a károgás fekete, hanem a varjú!), mély hangjai (a, ú, á, o, á, a) s keményen pattogó k, t, r, k, r hangzói komor időt, könyörtelenséget jósolnak. Az első sor „tiszta- ság-információját“ a második versszakban a tél és a karácsony képei, jelzői, hangulata felerősítik. A harmadik versszak első sora („Fenyőfaillat, víg zene") a lebegés és fehérség után már kényszeredett fintor, de még így is váratlan erővel csap fel a második sor indulata: „-holnap majd kés a torkotokra“. Nem igaz a lebegés, nem igaz a fehérség, a társadalom érdes, durva k, t, r, b hangzókkal és sötét o, a hangokkal („holnap: mennykő a gyomrotokba ... és atomzár és atombomba“) tör elő a finom hangulatok felszíne mögül, hogy végül egy groteszkig fokozott ellentétben („hogy vígabban rothadjatok“) megtorpanjon. A befejező versszak szükség-szintézis: a tehetetlen indulat ellentéteket elmosó elégiává szelídül: „Csillag szór ók közt, könnyes arccal, töltekezünk fényes malaszttal — sírnak hiszékeny jégcsapok."
