Irodalmi Szemle, 1968
1968/10 - HAGYOMÁNY - Turczel Lajos: A novellista Darkó István
Turczel Lajos A novellista Darkó István Darkó István a polgári Csehszlovákia legnépszerűbb magyar epikusa volt. A népszerűségért nem kellett sokáig küzdenie, rokonszenves egyéniségével azt már a fellépésekor elnyerte. Első kötetét, a 23 éves korában megjelent Két ember, egy árnyék című novellagyűjteményt (1925) a kritika osztatlan örömmel és a szerző további fejlődése iránt kifejezett nagy várakozással fogadta. „A sok szlovenszkói szócséplés és irodalom- tornászás zagyvaságában kevés érték bukkant fel eddig. De ezek száma most eggyel gazdagodott — írta az egyik bíráló.1 — Nem hiszem, hogy ezek a felek csalnának: a felek azt mondják, hogy Darkó Istvánból fog kinőni a szlovenszkói próza mestere és rövidesen csak kevesen fognak vele versenyezni.“ Darkó kötetben való első jelentkezése valóban sokat ígért. Korántsem mutatkozott még szuverén íróegyéniségnek, hiszen Szabó Dezső hatása lépten-nyomon érezhető volt e korai írásain, de a mesekészség és a kompozíciós érzék erőteljes megnyilvánulása mellett már ekkor fényes tanúbizonyságot tett egy olyan alapvető adottságáról, mely aztán egész pályáján jellemző lett rá. Az emberi jóság szenvedélyes hite, makacsul áhított vágya volt ez, melyet a kortárs kritika is azon nyomban meglátott: „Legszívesebben önmagát meséli, a saját hitét, önnön jóság-keresését, álmait, szép-mérését, életben megcsúfolását, újabb harcra-kelését" — írja a Prágai Magyar Hírlap kritikusa2. „Elbeszéléseit erős lírai forrás táplálja, különösen a jóság problémája“ — hangzik egy másik kritikus véleménye.3 Az első kötet allegorikus novelláiban (A háromlelkű jóság meséje, Panoptikum az emberről stb.) a jó és rossz küzdelmét az általános emberi síkján, nagy ívelésű szimbólumok, a történelem és a mítosz tanulságait megtestesítő allegórikus alakok segítségével — és a szkepticizmus önkínzó felfokozásával — ábrázolja Darkó. Későbbi írásaiban — a realista életlátás és írásmód fokozatos előtérbe kerülésének megfelelően — a jóság problémája egyre konkrétabb formákba és valóságszférákba transzponálódik, és a kor aktuális tendenciáival (antimilitarizmus szociális útkeresés) telítődik meg. A háború és a háborúban eltorzult vagy ellenszegülő módon felmagasztosult jóság a leggyakoribb tárgyként szerepel Darkó tematikájában. A hóhér című novella féls-zeg, lenézett hősét látszólagos háborús gonoszsága átmenetileg tekintélyes emberré teszi a környezete szemében, de az akaratán kívül elterjedt hamis legenda lelepleződésekor — ami egyúttal tekintélye elvesztését is jelenti — egy súlyos tehertől való megszabadulás könnyebbségét és örömét érzi. Az Önként jelentkezett hatalmaskodó őrvezető alakja a militarizmus gonoszságával való tudatos azonosulásáért önmagát ítéli halálra, és a lőgyakorlaton odaáll az egyik célfigura mögé. A Kettesben írt levél önnön körén túl nem látó matematikatanárában egy megrázó frontélmény elemi erővel ébreszti fel az emberi szolidaritás érzését, és annak első megnyilvánulásaként tovább gondolja és befejezi az elpusztult palóc katona feleségéhez írt levelét. Az emberi jóság problémáját megszállottan feszegető Darkó a jó és a rossz tragikus összemosódásának eseteit, az erény és bűn határeset-lehetőségeit is ismeri és megküzd velük. Ilyen vonatkozások már korai allegorikus elbeszéléseiben előfordulnak, a jelenség közvetlen témaként való feldolgozása viszont a Botondka című későbbi novellájában található meg. Ennek a mese-atmoszférával telített romantikus és tragikus történetnek a gyermekhőse agyonsanyargatott édesanyja megmentése érdekében öli meg állandóan rabbiátuskodó apját, és közben a nagyapótól hallott Botond-mese igézetében abban reménykedik, hogy a végzetes fejszecsapások felszabadítják apja fejében a gonoszságoktól eltakart jóság-kincseket. 1 Györy Dezső: Két ember, egy árnyék. Kassai Napló, 1925, 139. sz. 2 Fenyves Pál: írók és írások. Prágai Magyar Hírlap, 1925. VI. 26. 3 Tamás Lajos: D. I.: Két ember, egy árnyék. Híradó, 1925. VII. 12. hagyomány
