Irodalmi Szemle, 1968
1968/10 - Ján Stacho: Versek
A csillagokból olvasom ki a jövődet; s hogyha a jóslat az ágyad fölött lakó madárnak mond is csak rosszat, átalakítom a csillagképet, mint ahogy kitakarítjuk szombaton, ebéd után az udvart, Marion, tedd, hogy ne kelljen soha sikoltó könnyet fakasztó fényes fegyverhez nyúlnom. A menyasszonynak sohase szabad sírni. Ha napkeltekor, mikor pendül a kasza s szikrát hány kalapált éle, nem sikerülne az első könnycsepped tetten érni, kakasok szívszakasztó hangon sikoltanának, s a felhő, repülőgépek szúrós fényével tele, nem lenne többé madarak menedékhelye. A reggel nem azért virrad fel, hogy kiszáradt folyómedrekben égre meredő, műnaptól kifehéredett halcsontvázakat találjunk. Gyerünk, Marion. 0, mily epedő ma a hold! A menyasszonyoknak, ha érzékeny talpuk a homokhoz ér, emlékezniük kell mindig a fehér csontfésűk boldogságára, itt vesztették el őket e nászhelyeken amikor hajnalonként még szűzként fésülködtek. Gyerünk, Marion, a hold ma epedő! Veres János fordítása ott dél Lángom, gyertyában ázott. Zúgjanak fel a malmok, s szavukat hallva hadd tűnődjenek a hegyek. Csak jó erős legyen a koporsó: benne babázott meg az asszony. (Keze túl rövid volt kenyérosztásra). Szíved: a harangfalához kondult. A választható magányba távozhatsz: hová? Fent parázs: betörsz a koponyán át. (A harangok) krétaszárnyai — ... némák. (Higanyt lélegeztél: nyomja szíved környékét.) A sáfrány s ágyékod változó összege: rózsák. Tőzsér Árpád fordításai
