Irodalmi Szemle, 1968

1968/10 - Keszeli Ferenc: Kristálytiszta szombat

leért, s már ismét kezébe vett két csomó kukoricát, hogy azzal visszamásszon a létrán a padlásra. Ijedtemben olyan csöndben voltam, hogy nem is vehetett észre korábba*.

— Na mit nézel? Inkább gyere, segítsd felhordani a kukoricát! — mondta, de mintha nem gondolta volna komolyan, felvett még egy csomót, és ment ismét felfelé a létrán. Én csak álltam leszegett fejjel. Közben fordult még hármat, s amikor ismét jött lefelé, megállt a létra felén, megint rámszólt, hogy miért vagyok úgy megijedve, s elnevette magát, összeszedtem minden bátorságomat, és felnéztem. Megint láttam azt, amit az előbb, s úgy éreztem, Eszter nem is takarja magát. Vékony kartonruha volt rajta és semmi más. Bő ruha volt. Ahogy alulról néztem, duzzadt kemény mellét is láttam. Nagyon szép volt. Tizennyolc éves voltam akkor, de Eszter már évek óta tetszett. Igazi asszony volt. Mindig arra gondoltam, hogy a mellét csókolgatom. Nem tudom miért, mást nem is kívántam. És akkor ott láttam mindazt, amit már évek óta olyan sokszor elképzeltem.

— Nna, gyere ... gyere ... segíteni — mondta, és ismét nevetett. Én csak álltam, és nagyon féltem. Azt hittem, valaki leselkedik ránk, és látja a bűnt, amit akkor elkövettem. Pedig nem csináltam én semmit, csak néztem Esztert, és kétértelmű hívását biztatásnak véltem. — Gyere, segíts, ne félj, sénki sincs itthon... nem maradok adósod.

Felkaptam vagy öt csomó kukoricát, és másztam is vele a létrán felfelé. Esztert üres kézzel felszorítottam vissza a padlásra.

Nem fizetség volt az a szeretkezés. Én süldő kölyök voltam, ő volt az első nő életemben, de a szenvedélye sokkal vadabb volt, mint az enyém. Két gyerek anyja volt akkor, huszonnégy éves, én meg tizennyolc.

Aztán oda jártunk a szigetre Eszterrel, ott találkoztunk még a következő nyáron is hetente egyszer vagy kétszer, délelőttönként. Oda járt gyomért, én meg azt mondtam, fáért megyek.

És olyan hosszú idő után ott a szigeten, amely csak tavasszal volt sziget, ha a víz áradt — zavarba jöttem önmagam előtt, és elmenekültem. Pedig milyen igaznak és magamra is nagyon találónak véltem aznap délelőtt Letó szavait, amikor azt mondta, minden nőügye úgy élt benne, mint egy nagy utazás, gazdagabb volt velük, általuk többnek érezte magát. Pedig én tudom, hogy Évát szereti, nagyon szereti. És Éva két hónappal ezelőtt elhagyta Letót.

Eszterről csak Nelli tudott, meg talán anyám sejt ma is valamit.

Már nem emlékszem rá, hogyan jutottam haza — eveztem-e, vagy csak a víz hozott? Talán eveztem, mert arra még emlékezem, hogy nagyon gyorsan akartam Gyulával találkozni.

Megkötöttem a ladikot, az evezőket is otthagytam, és mentem Gyuláékhoz. Az udvaron ült, kezében egy szőlőfürtöt tartott, és egyenként dobálta a félérett szőlőszemeket a tyúkoknak, azok meg verekedtek értük. Anyja a konyhában sírt. Gyula nem szólt semmit, anyja észre se vette, hogy ott voltam. Le se ültem a farönkre, Gyula felállt, megfogta a vállamat, és kivezetett az utcára.

— Majd este elmegyek hozzátok. Ne haragudj. De amikor hazajöttem, anyám nagyon jó kedvében volt. Nem találtam alkalmasabb pillanatot, úgy éreztem, most elmondhatom néki... azt hitte szegény, hogy Éva valóban a pótvizsgák miatt nem jöhetett el. El kellett neki mondanom az igazat.

És akkor, hazafelé menet egy pillanatig úgy éreztem, hogy én is köteles vagyok Esztert anyámnak elmondani. De aztán megondoltam. Csak Nelli emlékét szennyezném be vele. Pedig amíg Nelli élt, én is úgy éreztem, hogy Eszterrel annak idején sokkal gazdagabb lettem. Szerettem Nellit, szeretem most is, bár már nem él. S amióta halott, Eszter s minden nő emléke meghalt bennem, s csak Nellié él tovább. .