Irodalmi Szemle, 1968
1968/10 - Németh István: Versek
éles a fogsora a tornácon ülök Éles a fogsora a csendnek. Négyzetnyi kockák, magas házak, hidak a fejed fölött — itt téged minden megölhet. mondóka Hat pár csikó, hat pár ló, lótetűből ló-folyó. Minden rendben, minden kész, fattyú hátán fattyú kéz. És a csillag körbe megy, körbe jár a körmenet. A tornácon ülök — a székem alatt. A patak tova szalad. A tornácon ülök. A napkorong a fogam közt összeszakad. sárga kis gyerektrombitába Sárga kis gyerektrombitába fújt bele az idő. Elámultak az öregek, mint vasrács az ablak üregén, megpróbálták testükkel felfogni a szelet. Tenyerükből lassan ez is kipergett. Engedelmeskedtek. alkonyati kép Ülök — vers nélkül: tenyeremben nincs remény. Szaladó hosszú utak! Szánakazlak tetején csillagok hasalnak. FEKETE ÖRÜLT DOBPERGÉS, dobpergés, dobpergés, agyad falain zuhog és nincs, és nincs, nincs menekvés. Két könyörgő-kinyúló kéz az ég vizeiben, lábaiddal mélyen a földbe gyökerezve ... MÄR MEGNYUGODOTT benned minden, a karikák lehulltak, és békében pihennek. Az egek méltóságteljesen derengnek feletted, egyszer majd bejárod és emlékezel. Emlékezel. Szitakötők suhannak el és saját szárnyaid is kioldod. — Nézd, a végtelen! — A magány falragaszai rádtapadtak ugyan, de hidd el, fölold egyszer a mindenségi Németh István MERT VISSZHANG a nő haja, szeme, visszhang a keze, a melle, az ágyéka medre — visszhang csak, s nyilván, néked is állat-bika a férfi, amikor ágyékod bokrait tépi.
