Irodalmi Szemle, 1968

1968/10 - Keszeli Ferenc: Kristálytiszta szombat

Luca néne — mint mindig — most is ebéddel kínált. Elfogadtuk. Anyám zsörtölődött, mert egy órával később odahaza nem kellett az ebéd. Pedig a kakast vágta le, meg tökfőzeléket készített a kedvemért.

— Inkább csomagoljon valamit, Ides — mondtam anyámnak. — Megyünk Letóval ladikázni. Nem leszünk sokáig, de azért csak csomagoljon zsíroskenyeret, meg paprikát.

Láttam, hogy nem tetszik neki, de nem szólt semmit.

Kimentem az utcára. Éráz bácsi jött arra, váltottunk egy-két szót, mire visszamentem, anyám már becsomagolta a kenyeret, s a falnak támasztotta az evezőket. Ekkor jutott eszembe, hogy evezőket elfelejtettünk kérni az öregtől, ő is elfelejtett adni. Nem tudom, anyám miért készítette oda az enyémeket a falhoz. Elfelejtette tán’, hogy nincs már saját ladikunk, vagy tudta, hogy elfelejtettünk kérni az öregtől. Nem tudom. Nem értem. Anyám sosem szokott ilyesmivel törődni.

— Ides! — szóltam anyámnak. — Ha Letó jön, mondja neki, hogy én már elmentem, siessen utánam. Ogyse siet, ha nem akar, nála a ladik lakatjának a kulcsa — tettem még hozzá feleslegesen, hogy szóra bírjam anyámat.

— Jó, csak menj — mondta fukarkodva a szóval, de már nem akartam belőle többet kierőszakolni, mert tudtam, akkor bővebbre engedi... és nem akartam tőle haraggal elválni.

Anyám nyári konyhájának küszöbétől hétszázötvennégy lépésnyire volt az öböl. Ezt még nem felejtettem el. Beültem a ladikba, kotortam a vizet, forogtam, de menni nem mehettem, mert Letónál volt a lakatkulcs.

Megfürödtem. Már hideg volt a víz. Ekkor már nem Is vártam annyira Letót. Majd jön, gondoltam. De amikor háromszáz méterrel lejebb kijöttem a vízből, és visszanéztem, s láttam, hogy Letó még mindig nem vár sem a ladikban, sem a parton — idegeskedni kezdtem. Visszaballagtam az öbölhöz, vártam, szilvát ettem az egyik parti fáról, de Letó nem jött.

Igaz, nem volt soha pontos, de ilyen ritka találkozások esetén furcsának tűnt, hogy késik. Valamikor más volt, megszoktuk. Meg akartam tréfálni Letót, s elindultam felfelé. Mindig így szoktuk, lefelé sosem indultunk a folyón. Lefelé csak visszatértünk. Leütöttem a láncról a lakatot, nekirugaszkodtam, gondolván, hogy Letó majd gyalog utolér, vagy ha már nem lát meg a kanyaron Innen, akkor kerékpáron jön utánam; miért is ne, hiszen a ladikba belefér, csak ketten vagyunk. Annyira beleéltem magam az evezésbe, hogy nem is gondoltam arra, miért vágtunk csak ketten neki az útnak. Letót is számítottam, mert a hátam mögött éreztem. Aztán megfeledkeztem róla is, csak eveztem eszeveszetten, sokszor már az irányra se ügyeltem. A szigetnél ocsúdtam fel, innét hordtuk a fát. Gyorsan kikötöttem, s befutottam arccal, mezítelen felsőtesttel a fűzfabokrok közé. Aztán lecsillapodtam. Elhatároztam, hogy fát viszek haza, úgy mint valamikor, persze, se. fejszém, se fűrészem nem volt. Furcsa állapot uralkodott el rajtam. Csak úgy szédelegve, anélkül, hogy a bokrok ágát félrehajtogattam volna, volna, keresgélni kezdtem köztük valami szerszámot, amivel fát tudnék vágni. Már nem tudom, mire, de erősen másra gondolhattam közben, mert nem bírtam tudatosítani, nem tudtam ráeszmélni, hogy ez a szerszámkeresés felesleges, nevetséges. Aztán hirtelen ismét magamra döbbentem. A kis sziget legrejtettebb zugában találtam magam, a legtitokzatosabban. Mindig ide akartuk hozni a lányokat, de sose sikerült. Volt két lány, akikről mindnyájan azt hittük, hogy könnyen leteperhetők, de hát ez sose sikerült, még csak idecsalni sem sikerült őket soha. Igaz, eléggé messze esett a falutól. Torkomban hirtelen csomó nőtt, zavarba jöttem önmagam előtt. Ez az örökké nedves fű itt a két bokor alatt, az az intim úrnapi haragszín! Itt történt.

Eszter már asszony volt, egy idegen vette feleségül. A falu másik szélén laktak, akkor még csak Eszterék családnevét se tudtam, s gúnynevén ismertem a családot, nálunk ez így volt szokás. Egyszer apám, nyugodjon, üzenetet hozott valahonnét Eszter apjának. Engem küldött el az üzenettel. Életemben akkor jártam először az udvarukban, persze azt tudtam, hol laknak, melyik házban, ki mellett. Délután volt, ősszel. Már az udvaron köszöntem, mert a folyosón egy nagy halom kukorica állt csomókba kötözve a létra alatt, amely a padlásfeljáróhoz volt támasztva. Senki sem válaszolt. Az ajtó nyitva volt, bementem a házba, ott se volt senki. Visszaléptem megint a folyosóra... Eszter jött lefelé a létrán. Alánéztem, s csak akkor vett észre, mikor