Irodalmi Szemle, 1968

1968/10 - Keszeli Ferenc: Kristálytiszta szombat

mine esztendővel azelőtt úszott utoljára. Akkor kezdődött el a barátságunk. Aztán már nem is tudott meglenni nélkülünk, és mi se nélküle. Pénzt sose láttunk az öregnél, nem is volt soha gavallér senkivel szemben, de ha mi kértük, akár száz cigit is csavart — ingyen. Ha áradt a folyó, rengeteg fát és sok halat fogtunk ki a vízből. Az öreg csinálta nekünk a másik ladikot, mert az elsőt ellopták. Abban az évben, amikor Gellüs megfulladt, gátat építettünk keresztbe a folyón, egészen a közepéig. Ez az Ambrus bácsi álma volt, de a maga erejéből sose tudta megcsinálni. Már akkor is öreg volt. Ügy aztán az ő „tervei“ alapján mi öten megcsináltuk a gátat. Bevált. Annyi halat fogtunk aztán a gát mögött, amennyi csak kellett. Persze, hogy ez a városi halásztársulatnak meg a vízgazdálkodőknak szúrt szemet. Beperelték az öreget, a nyakára jártak a gát miatt, kellemetlenkedtek neki, fenyegették, hogy elveszik a halászengedélyét, szétszedetik a gátat, és neki kell majd a munka költségeit megtérítenie, így történt aztán, hogy a hálókávával tarkón teremtette a vízgazdálkodók egyik ellenőrét. Hatvannégy esztendős fejjel került börtönbe. Hat hónapot kapott, ebből négyet leült. A Gellüs temetésén ott se volt. Hazatérte után szokott le a cigarettáról, s azóta szivarozik.

— A télen gyertek majd haza! Mind gyertek haza. Meg fogok halni a tavasszal. A télen még egyszer lékből szeretnék veletek halászni. Kemény tél lesz, meglátjátok, biztosan befagy a folyó.

Bort hozott a keményfából tákolt asztalra, amely a kút mellett állt. Kitűnő bora volt akkor is, mint mindig. Nem sajnálta tőlünk soha az italt, és nagyon szerette, ha mi is úgy szürcsölgetjük, mint ő.

— Mert ezt a fajtát csak szürcsölgetni szabad, mint a forró teát — mondogatta mindig.

Azt beszélték róla, hogy tányérból issza a bort, de ez nem volt igaz. Nyolc évig élt

orosz fogságban. Halászni már hadirokkant korában tanult meg. Részegen sosem láttam.

Beszélgettünk, és egyre jobban sajnáltam az öreget. Láttam a szemén meg a kezén, hogy már csak nagyon kevés van hátra az életéből. Sose szerettem a telet, de most nagyon kívántam, hogy essen a hó, hogy befagyjon a folyó, és halászhassunk a jég alól. Ezt még sose csináltuk, s az öreg mindig erről beszélt, de enyhe telek voltak, míg itthon éltünk, s távollétünkben, ha egy-két éven befagyott is a folyó, sosem sikerült összeverbuválni a bandát, szétszóródtunk. Nem hittem, hogy az öreg megérné még a telet, hogy valóra válhat az álma. A lék alól való halászás kapcsán mindig orosz- országi élményeiről mesélt. Most is.

— Az odesszai mesét, még ugye, nem mondtam el. De most már nagyok vagytok, te Gyula, ugye, októberben leszel harminchárom éves? — Tudta mindegyikünk születési adatait, s születésnapunkra vagy horgot vagy zsineget vagy maga fonta szákot, halászhálót kaptunk tőle ajándékba.

— Odessza mellett volt a táborunk vagy négy hónapig. Egyszer odakecmereg egy német, akit látásból ismertem. Pár sátorral lakott arrébb. Kérdi, hogy honnét vagyok. Menj a francba, mondom. A francot megértette, s a fene tudja, miért, ezután annyira kezdett erőszakoskodni, hogy mondjam meg, honnét való vagyok, hogy majd a csajkát vágtam hozzá. De hajlíthatatlan maradt, aztán mondom neki, hogy honnan. Nem a falunk nevét, a városét mondtam. Felugrott az a barom, szaladt a sátorba, és egy másikkal jött vissza, az is ugrált. Elém tesznek a gyepre két fényképet. Nézem — a szentségit, mondom, hiszen ez Ella, meg Etus, tudjátok, a Szuha Jani lánya, meg a barát- néja, az Ella. Hát gondoljátok el, pucéran voltak lefilmezve arra a képre. Mondom, Odesszában volt. Ijedtembe még káromkodni sem mertem, az a két ökör meg röhögött, azonnal meglátták rajtam, hogy ismerem őket. Nem mondtam én ezt senkinek, mikor hazajöttem, azt se mondtam, hogy Etus még a háború előtt kapott tőlem egy nagy pofont. Én az állomásfőnöknél szolgáltam, ő meg a restiséknél. Egyszer átjött, egyedül voltam, és benyúlt a pokrócom alá. Hát az istenit, akkor ütöttem meg. Hallottam én a hírét azelőtt, de nem hittem el róla. Pedig nagyon szép lány volt. Majd vagy két esztendővel azután, hogy hazakerültem, egyszer miséről kijövet célzást tettem Ellának a dologról. Megfenyegetett, hogy lúgkővel forrázza ki a szememet.

Ilyen mesékkel tartott ő bennünket, ezért is szerettük annyira. Zárkózott ember volt, de minket minden titkába beavatott. A fene tudja, hogy ezt miért csak akkor mondta el!

A németekre nagyon haragudott.