Irodalmi Szemle, 1968

1968/10 - Dominik Tatarka: Az istenek tiszteletéről

akarta, hogy ez az idősebb úr — apám is lehetne — jól érezze magát. Biztos, hogy a saját udvariasságán meghatódott, s kezdett túltenni önmagán, valami ösztönözte erre, s megcselekedte, amire nem is gondolt, felvitt a szobájába. És így tovább. Visszafelé a lókimérés előtt haladtunk el. Én hallgattam, s ő elmondta, hogy az a fa bámulatos egy dolog lehet. Ö a fa kedvéért akár most beköltözne a penziómba. De pár hónap múlva végzek a konzervatóriumon. Tudja, az ember szívesebben hallgatná a lombja- hullott fát az égen, mint a bulvár kocsiáradatát.

így értük el megint a Pantheon fehér terét, s olyan fehérnek találtam most is, hogy úgy éreztem, valami híres színpadon állunk. Búcsúzni kellene, de még szeretnénk megkérdezni egymástól, hogy mit gondol erről-arról a másik. Ö állával a kupola felé vág, s felteszi a várható kérdést: Valahogy igen új ez itt, nem gondolja?

Az új dicsőségnek időre van szüksége, hogy új patinát kapjon, de ezt én nem tudom megítélni, nem vagyok francia, teszem hozzá szándékosan.

Francia, francia, miért hangsúlyozza ön, hogy nem francia?

Mert fogalmam sincs, mi az, hogy dicsőség, s nem is kell hozzászoknom.

Tudtam én mindjárt, hogy hasonló céhbe tartozunk, mondta. De azért mégis van ebben valami, nemde?

Egy franciának. De nekem? Nekünk? Amit én dicsőségről tudok, azt kizárólag az önök irodalmából tudom. George Sand szerint a nő számára a dicsőség kiút a szükségből. A tábornok szerint a dicsőség a nemzet számára vigasztalás az áldozatokért. Köszönöm, drága fiam. Áldásom önre. Boldog leszek, ha gondolhatok rá, hogy önnek is eszébe jut egyszer az idegen, ha csellójából sikerül majd előcsalnia a hangot, amelyről álmodik.

Szedem a sátorfámat, nem szívesen. Első fiam, még pólyában, partizánként járta a hegyeket, ráfizetett a felkelésre. Nekem a halál már rég nem okoz meglepetést. De ami értelmetlen, az máig meglepetést okoz. Mielőtt fegyvert fogtam, már eldőlt a sorsunk.

Kérem. A dicsőség a franciáknak, a legutóbbi háború győztes nemzetének, vigasztalás. (S hányadszor győztes már, s hány háborúban?)

Kérem. De mivel vigasztalódik egy legyőzött nemzet? Nyilván már csak azzal a visz- szás reménnyel, hogy jön az új vérfürdő, s annak más vége lesz.

S vajon mivel vigasztalódhat egy nemzet, amelynek nincsen hatalmi súlya? Egy nemzet, amelynek végzete, hogy lépten-nyomon felszabadítják valaki vagy valami alól? Ez már csak azzal vigasztalódhat, hogy vannak más nemzetek, amelyek az övénél is rosszabb helyzetben vannak, s hogy isten malmai mégiscsak őrölnek, ha elviselhetetlen lassúsággal is.

Bár a nemzetnek a dicsőség csak vigasztalás, silány kis tapasz a sebeire, bár ez az egész, mármint a dicsőség, iszonyú fényűzés, amelyért mi, franciák, életekkel és emelt adókkal fizetünk, végül is, amíg nem késő, a dicsőség mellett tesszük le a garast. Édes francia hazánk dicsősége és tekintélye, nemzeti és állami függetlensége mellett. Mert ha még egy-két évig a felszabadítottság állapotában maradunk, rossz vége lesz. A felszabadítókból megváltó lesz, s ha nem védekezünk, fokozatosan mind papí- rabb dolláron fognak minket megváltani, s végül potom pénzen örök időkre megváltanak bennünket maguknak. Még ha ezek az amerikaiak rokonszenvesek és hízelgők is, azt azért mindenki értse meg és lássa be, hogy a franciák számára ezúttal is a dicsőség a legésszerűbb megoldás. Persze, hogy egy nemzet nyilvánvaló dolgokat megértsen, az nemcsak a franciák kiváltsága, nemcsak azé a nemzeté, amely — mint mondva volt

— nem adhatja fel az igényt, hogy a világ legintelligensebb nemzete maradjon. Az, hogy az intelligensek versenyében megmaradjon a legintelligensebbnek, többek közt vagy elsősorban időbeli elsőséget jelent. Ezt előbb-utóbb a többi nemzet is megérti. A lassú ész itt gyors romláshoz vezet, a lemaradás akár a pillanat töredékével vagy fél évtizeddel örök gyötrelemmé változik. A reflexben, a megértésre való készségben és megfelelő reagálásban rejlik a szabad döntés kisebb-nagyobb lehetősége.

Pred ohnivým drakom kto vlasť zacloní, tomu moja pieseň slávou zazvoní. (Ki a tüzes sárkány elől testével takarja el hazáját, annak zeng a dalom dicsőn. — A Kto za pravdu horí kezdetű szlovák himnikus dalból. Ford.)

Tüzes sárkányon manapság a kozmikus zsarut értjük, aki abszolút pusztító gumibotokkal megpakolt szupernagyhatalmi kozmikus rendőr-léghajóján kis hazai rögünk körül száguldozik Pax romana, tudjuk mi azt. Pax atomika. Amerika, menj a kutya