Irodalmi Szemle, 1968

1968/10 - Dominik Tatarka: Az istenek tiszteletéről

seggébe az atomoddal, üvöltötte egy költő, egy amerikai. Ne ijesztgess, nem esünk seggre még a kozmikus zsaru előtt sem. Emberi és nemzeti helyzetünk felfogásában nincsenek kis nemzetek. A kis és nagy nemzetek nagyon is jól értik helyzetüket a világban. Ami viszont a hatalmi lehetőségeket illeti, abban voltak és lesznek kis nemzetek nemzetecskék. Ezek tagjainak nincs más választásuk, mint tudomásul venni lehetőségeik szűk korlátait. Sajnos, vannak nemzetek s korszakaik, amikor még szerény lehetőségeiknél is kicsinyebbek. S ebben a polgár sosem fog beletörődni. Büszkén hangzik a név, hogy ember. Persze, itt nem is a hangzás érdekes. Cives romanus sum — ez még büszkébben hangzik. A szuverén tudat ezt mondja: Én e kis Dubrovníki Köztársaság polgára vagyok. Én a Csehszlovák Köztársaság polgára vagyok. Engem, köztársaságom polgárát, elítélhettek — bizony ki is kérném magamnak, ha nem ülnétek törvényt felettem, ha meggyőződtetek róla, hogy vétkeztem szülőhazám éllen, rács mögé dughattok, az életemtől is megfoszthattok, ha szilárdan hiszitek, hogy egzisztenciámmal a rács mögött is árthatok. De ha hamvaimat a rothadó vizekbe sepertétek is, ezt, életben maradottak, magatok se bocsátjátok meg magatoknak. Itt érvényét vesztette az emberi és polgári összetartozás, amíg eszméletre nem riad legalább egyetlen Antigoné, s el nem temeti, áldozattal ki nem engeszteli, el nem siratja fivérét. Tudjátok, testvérek, e határszéli köztársaságnak, mint én, polgárai — sok mindenfélét próbáltam, átéltem, félszázados földi pályám során. Én tanú vagyok. Hiszitek-e vagy sem, az ellenség egy liptói faluban száz bányásszal együtt engem is foglyul ejtett, gépfegyverek csöve elé állított. Ahogy ott álltunk, férfiak a halál előtt, mintegy közös indítékra kigomboltuk a nadrágunkat, kivizeltük magunkat, leráztuk a csöppeket, s hangosan így szóltunk: Gyerünk hát. Az ellenség, aki így foszt meg az életemtől, meg nem aláz. Csak a bosszúját tölti ki egyelőre néhányunkon. Eddig köztársaságom Minisztere alázott meg a legmélyebben. Az ő miniszterkedése alatt példátlan, sőt émelyítő erőszakot követtek el kiváló polgártársainkon. S ő zárt körben körülbelül ilyen módon merészeit védekezni: Ti a politika konyhájába nem láthattatok bele. Én ugyan miniszter, első miniszter vagyok, otthon a kaszniban még a vezérezredesi egyenruhám is megvan, de én, tudjátok-e, nem döntöttem semmiről... Hát mondják, védekezhet így egy érett férfi? Ha a miniszter semmiről se tehet, ugyan miért érezzen felelősséget a polgár, akinek sem hatalma, sem lehetősége, hogy megnyilatkozzon, és az akaratát érvényesítse? Emberi és nemzeti, egy szóval polgári öntudatunkat itt belülről érte megsemmisítő csapás.

A francia írók — azok, akik tudatunkban szüntelenül jelen vannak — lelkiismeretesen feltérképezték az embernek a legutóbbi háborúban és a háború után elfoglalt helyét. Az emberről beszéltek, de ha nem nagyon tévedek, a polgárra, egy közösség, a köztársaság tagjára gondoltak. Az ember ma nem fogadhatja el a jobbágy szerepét, bárhogy is akarná, nem férne bele annak a bőrébe. Aki ezt nem hajlandó tudomásul venni, s nem adja meg a lehetőséget az embernek, hogy maga döntsön a sorsáról, ezerszer jaj annak és ezerszer jaj az embernek is. Lázadó, kihívó lény, anarchista lesz belőle. Inkább eldobja az életet, minthogy jobbágysors kínját élje. Kortársaim, a franciák így szóltak: A döntés lehetőségét sorsunkról bizony nem hagyjuk a kezünkből kiütni. Fent az egünkön már két kozmikus rendőr közlekedik. Szükségszerű — mit szólnak hozzá? —, hogy mi franciák is felküldjük oda a mi Maigret felügyelőnket. Bizony, pontosan a krimik receptje szerint. Egy valaki az égen, az az isten, két valaki az égen, az a Jó meg a Gonosz, örök ellentét, primitív dualizmus. Embertelen adókat kell majd fizetnünk érte, de nincs más kiút. Ha Maigret felügyelőnket, ezt az apró termetű francia kisembert is felküldjük, úgy hárman lesznek. S ha hárman vannak, ha csak hárman is, az lényegesen más, mint kettő. Trés faciunt collegium, három ember már testületet alkot, amely gondolkodni kénytelen, s nemcsak fenyegetőzni.

Mire jók békében a tábornokok, a hadseregek? — elmélkedik a tábornok. Semmire se jók. A béke tétlenségre kárhoztatja őket. Ha az ember kezében nincsen hatalom, úgy valamennyi nemzetközi egyezmény nem több értéktelen papirosnál. A világ adott felosztását mindig csak ideiglenesen, a legközelebbi döntésig szokás elismerni, amely rendszerint konfliktus. Csak annyira szokás elismerni, amennyire erős az ember, illetve amennyire a másik tisztelni képes az erejét.

A tábornok a történelemből,személyes tapasztalataiból s a legutóbbi háború tapasztalataiból a következő egyszerű, zseniális és francia tanulságot szűrte le: semmi fölény