Irodalmi Szemle, 1968

1968/1 - FIGYELŐ - Pašiaková, Jaroslava: Milan Kundera: Tréfa

tosan — kierőszakolt önkritikái gyónások folytán — vádlott lett, amikor „egy- egy mondat, bár csak tréfának szánták, bűncselekménnyé minősült“. — Nem kísért-e itt újabb analógia? Na, és a „kárhozattól“ való félelem?

Kundera nagy szuggesztív erővel ábrázolja Ludvík egyéniségének bomlását, aki az értékek és helyzetek tiszta és pontos elemzésétől is odajut, hogy saját jellemében, politikai meggyőződésében és élete céljának becsületességében is kételkedni kezd „...elismertem, hogy műveltségemben, diákvoltomban és értelmiségi lövőmben tetszelgek, és hogy az apám, aki munkás volt, és aki a háború idején koncentrációs táborban pusztult el, aligha értené a cinizmusomat... minden elképzelhető vádat felhoztam magam ellen, és beláttam, hogy megérdem- lem a büntetést...“ mondja Ludvík felaj- zott idegállapotában a CSISZ fegyelmi bizottságának színe előtt, mert elsütött egy ostoba „tréfát“: kedvesének, aki a fanatizmusával felingerelte, nyílt lapon néhány szót írt az építőtáborba. „Optimizmus az emberiség ópiuma. Minden egészséges lélek ostobaságtól bűzlik. Éljen Trockij!“ Ezért kizárták az iskolából s a pártból is.

Valószínű azonban, hogy Kundera még valami mást is akart: talán a szocialista értelmiség helyzetén, szerepén és ingatag jellemén is eltűnődik (Ludvík valamennyi bizalmas barátja és funkciót viselő társa a kizáratásra szavazott!) — hasonló okokból, hasonló tapasztalatok alapján, mint Ehrenburg, aki ezt írta: „...sem az általános műveltség, sem az egyetemi hallgatótermek, sem a magasan fejlett technika nem elegendő ahhoz, hogy megóvja az embereket a vadságtól..."

Ha Kundera Tréfáját a kritika az abszurd irodalom területére fogja sorolni, nem lesz teljesen igaza, hiszen logikus, hogy a személyi kultuszként emlegetett korszak abszurditásából sok abszurd helyzet következhet. Kundera művészi módszere leginkább a Hrabaléhoz és Páráiéhoz hasonló, s az nyilván a szemlélet azonosságából következik. Az a történelmi korszak, amelyet Kundera annyi józansággal, sőt helyenként talán még az elviselhetőnél is keserűbb humorral szemlél, végre a Tréfában megfelelő művészi formát és dimenziókat kapott. A „nagynak“ nevezett kor, amelyben sokáig titkolt gazdasági és erkölcsi csatavesztésekre került sor, a Tréfában — a hősök emlékeibe bocsátott pszichológiai szondák nyomán — alacsony jellemek, tiszavirág életű tervek és olyan abszurd, bizarr helyzetek korává is változik, amelyeket csak azért nem találunk teljesen komikusnak, mert az emberek sorsát általában tragikus irányba terelték.

A Tréfa sem eszmei-erkölcsi, sem formai szempontból nem tréfa. A szimfóni- kus művek szerkezetére emlékeztet; a tételek — egy-egy emberi sors — töb- bé-kevésbé harmonikusan simulnak egymáshoz, s végül nagyszerű összhangban olvadnak össze a talán egyetlen derűs hangnemben — a haza — és az egészséges, romlatlan emberség szeretetében, akkor is, ha az csak a népdalokban maradt fenn: „...ezekben a népdalokban (a népdalok üvegkajütjébenj, ahol a bánat nem színlelt, a kacaj nem hamis, a szerelem nem nevetséges, s a gyűlölet nem gyáva, ahol az emberek testükkel-lelkük- kel szeretik egymást..." Bizonyára nem véletlen, hogy Kundera — elég szervetlenül! — a népdalkutató Jaroslav útjába tudós értekezést iktat a népzenéről, a közép-európai népzene történetéről. (Bartók érdemeiről is megemlékezik.)

Különös figyelmet érdemel a Kundera- hősök lelki oldódásának, lemeztelenítésé- nek rajza, amely azonban sehol sem csúszik öncélú nárcizmusba. Kevés cseh író beszél ilyen nyíltan, minden különösebb pátosz nélkül a mai ember nemi és érzelmi életéről. A szexuális bosszú förtelmességének rajzával (Zemánková) s egy talán még exponáltabb jelenettel, Lucie ellenállásával, Kundera a leplezetlen, köznapi és mégis — a maga módján

— tapintatos ábrázolás példáját nyújtja az emberi dolgok egyik fontos szférájában.

Sajátosak azok a tömörre fogott jellemzések, amelyek az eltérő szociális környezetből és nemzeti közösségekből jött emberek eltérő és megegyező vonásait hangsúlyozzák. Néhány kontraszto- san megrajzolt jellem: az iparművészeti iskola bohém végzettje, aki azért került feketelistára, mert az iskolában makacsul csak kubista képeket festett, most viszont, hogy itt-ott némi előnyhöz jusson, a laktanya valamennyi helyiségét cséphadarós-buzogányos huszita harcosok nagy szénrajzaival mázolta tele — Pök- ný, a joghallgató és februári tüntető, „...gonosz kárörömmel fogadta", hogy a kommunista Ludvík odajutott, ahova ő,