Irodalmi Szemle, 1968
1968/10 - Dominik Tatarka: Az istenek tiszteletéről
megszabta a hangnemet, és egy csapásra minden világos lett köztünk. Mintegy mellesleg szóltam: Itt kószáltam egy kicsit a negyedben. Ű erre rögtön, a legtermészetesebb hangon: Magam is itt lakom, egy ugrás az egész. Indultam is már hazafelé, de, Iáin* olyan szép ma az idő. Mint látja, nincs velem a kabátom, de indulhatunk. Ez azt jelentette, hogy elvisz, ahová menni akartam, és nem mentem, de nem akart faggatni; egyszerűen nekivágunk, s útközben elmondom, hová ... S mentünk. A lófej alatt megálltunk, a fiú felkacagott. Eddig pontosan tudom az: utat, innen már eltévedek, nem találom meg azt az utcát. Többször is kiejtette az utcám nevét. Tudom, itt kell lennie valahol, de nem jut az eszembe. Sebaj. Meglesz. Felugrok a szobámba, hozom a térképet. Pár perc múlva betért velem egy kapu alái Itt lakom. Várjon egy pillanatig, mondta, és nekifutott a lépcsőnek. Négyesével vette a fokokat, először, másodszor. Megáll, a homlokára koppint, hogy mekkora szamár. Visszajön, belém karol: Ön, ugye, látni szeretné, hol lakom. Világos, pontosan ezt akartam, bár a gondolat mag se fordult a fejemben. Én akkor és ő most, ez egy és ugyanaz. Mi változott meg, mi maradt, mi nem. Nem tudtam nemet mondani. Indultam és láttam. Szinte pontosan ugyanaz a szoba, mint egykor az enyém. A falakon régi, kifakult tapéták, széles, hatalmas ágy, amely a lakófelület majd háromnegyedét elfoglalta. A fele is bőven elég lett volna nem csupán alvásra, de tudj’ isten milyen teljesítményekre is, s nem fordulna le róla az ember. Isten a megmondhatója, ki és mikor honosította meg itt ezeket a pazar méretű ágyakat, de a tág lehetőségek hagyományaként mind a mai napig fennmaradtak. S valóban, látom, hogy az ágy fal menti oldalán Vénuszként egy gordonka álmodik. Elértettük a célzást, kacagtunk rajta. Ha a fiú anyja jött volna látogatóba helyettem, aki minden bizonnyal szerelmes a fiába, úgy meghatódna, könnye is kicsordulna, hogy lám, milyen ártatlan is a fiacskája. Az én drága fiam szétterítette a térképet, s melléje térdepeltünk. Hova is kell hát mennünk? — kérdezte. Talán nem is kellene már fáradnia, mondom. Most már én is akarom. Vagy csak egyedül kíván odamenni... ahol lakott. S bizony, együtt indultunk el. Becsöngettünk. Maga a Madame nyitott ajtót. Persze,, nem ugyanaz. Mint kiderült, sorrendben a harmadik. Madame, én egykor itt... Ö erre tréfásan: Ön elhozta kosztosát a szép nagyfiát. A napi étkezés ennyibe meg ennyibe kerül. Derülünk, de akár komolyan is vehettük volna. A ház asszonya csak azért kockáztathatta meg a tréfát, mert az én fiam ingujjban ácsorgott. Benéztünk az ebédlőbe, láttuk a fát a tenyérnyi kertben, hatalmasan s már lombtalanul, mint akkor. Lényegében ez a fa döntötte el, hogy itt vetettem horgonyt, mondom. Ezt azonban kár volt kifecsegnem. A Madame a szobát is megmutatta volna. Megjegyezte: Én sosem merek bekopogni a kosztosaim ajtaján. Engem valamennyi fiam szeret, néha jár a szájuk, ha lencsét főzök, de azt már mégsem engedhetem meg magamnak, amit egy anya, hogy bekopogjak. Elköszöntünk. A ház asszonya valóban örült, kezével a fiú sörénye felé nyúlt, de alig a vállát érte el. S ennyi az egész, égen és földön. Néha itt-ott, elvétve, hébe-hóba, életünkben egyszer történik velünk olyasmi, ami több annál, amennyit vártunk. Valaki, akit nem vártunk, nem sejtettünk, megérti az embert. Ostobaság volna azt állítanom, hogy ilyesmi csak Párizsban vagy más, a hazánktól messze eső helyen, csavargásaink közben fordulhat elő. Otthon, mondjuk Prágában, az ember éppen a könyvét dedikálja, odalép egy asz- szony a fiacskájával, s mielőtt az aláírásra szánt könyvet átnyújtaná, a kicsit az asztalra állítja, s így szól: Csókolja meg a fiamat. Mit tehet az ember? Prágában, s akár Párizsban is? Tesz valamit, szól valamit, ami távolról sem fejezi ki azt, amit mondani akart, ami messze meghaladja az erejét. A fiatalemberben, akit kiszemeltem, akin egy adott pillanatban megakadt a szemem, itt és itt, ilyen és ilyen körülmények között, véletlenül megvolt a jó szándék, akadt egy szabad perce, amit nekem szentelhetett. Biztos, hogy nem véletlenül állt fel az idősebb férfi közeledésére, aki véletlenül az apja is lehetne. Biztos, hogy nem véletlenül volt udvarias, intelligens és fogékony lélek, s hogy akart valamit, ha mégannyi időt veszített, pazarolt, áldozott is célszerűtlenül arra az emberre. Mi itt a magyarázat? Azt
