Irodalmi Szemle, 1968
1968/10 - Török Elemér: Versek - Szitási Ferenc: Versek
Török Elemér Szitási Ferenc emlék Hányszor tüzet rakott a nap aratáskor hátamra mikor kétrét görnyedve kévét kötöttem június micsoda fény támadt milyen égi ribillió az útszélen pipacs-szemaforok s kalászhuliámok jönnek felém tiszta zizegéssel alkonyatkor a Ticce partján Már borzong a sötétség a rakottyák sátra alatt ahol gyermekkorom ezüst madarai tanyáznak lassan elhamvad az alkonyi szikra csend hull a tájra kövér rajokban vadkacsák húznak vigyázva ring a nád fölötte lebegve pihen a mindenség utamat kicsillagozzák a pettyes szent jánosbogárkák tobzódások A szó csak festék: mindenbe belekeverték. Azóta piros a papiros, mint a húsom. Nem tudok élni, csak szó-fedezékben. Húsod piros pikkelyei rezesednek, szerelem lobog bennük és korom; megölellek, de szomjas tested nem akarom. Lehajolsz. Szivárvány harmonikázik hasad homorú ive alatt, s e tündöklésben nem tudom elképzelni magamat. Alszol. Arcod csúcsán hó, fénypárnás ágyad emelkedik tűzhegyig, jéghegyig, s én, a gyökeret eresztő növény fázom a csendben. Adj vizet és csókot ennem, s felfallak mintha szó lennél. a mozdulathoz Kilincsen lóg a mozdulat: öngyilkosság utáni nemlét. Viselője már a világban pörög értelmét benépesítették az ösztönök. Árva mozdulat: halott esik, visszatérek hozzád, a halott szembogarait fények csiklandozzák.
