Irodalmi Szemle, 1968
1968/10 - Dominik Tatarka: Az istenek tiszteletéről
Dominik Tatarka AZ ISTENEK tiszteletéről Szerelmem, édes Marianne. Vagy minek is nevezzem önt. Notre dame...? Esztendők múltak el, s itt vagyok ismét Párizsban. Talán már az eszem is elment — vagy sose volt —, de mindjárt az elején meg kell önnek mondanom, hogy csak a szabadságnak van jellegzetes íze. A szabadságnak ugyanis annyira jellegzetes az íze, hogy az ember halálnemül is az éhségsztrájkot választaná legszívesebben. Tudja, a férfiak és a nemzetek tetteikből, műveikből, gesztusaikból értik meg egymást, bárhogyan is zúg, bömböl vagy mennydörög a szó. A piac előtt, azoknak a Noé bárkájához hasonló teherautóknak egyikéből, amelyek hatalmas kupacokban szállítják Párizs gyomrába a zöldséget és a gyümölcsöt, az orrom előtt huppant a földre egy nyúlánk fiatalember, könnyű hátizsákkal a vállán, s olyan öltözékben, amely valami módon egyenruhára emlékezteti az embert: testhez álló, sűrűn szőtt vászonnadrágot és ugyanilyen agyonra mosott vászonblúzt viselt. A hátizsák kétségtelenül katonai holmi. A kocsikísérő, talán a rakomány gazdája, oldalba löki, tréfásan, játékosan megjegyzi: Itt lennénk hát, Párizs ege alatt. Nos? Volna kedve segédkezni a kirakodásnál? Jól jött az útitárs, grátisz és frankó hoztuk magát, az világos, de mégis ... Én? Mire a fiatalember bravúrosan, egy ujjal, messze röpíti a hátizsákját. Az olyan puhán huppan a földre, hogy tartalékingnél és esőköpenynél aligha van több benne. Ugyanilyen bravúros tempóban emelkednek petrencékké a takaros hagymászsákok is. Salut. A fiatalember homlokához emelt ujjal jelzi: Kész, kvittek vagyunk. S indul. A metró legközelebbi lejárójánál szemügyre veszi a város térképét. De nem ereszkedik alá. Bizonyára olvas újságot, s tudja, hogy a földalatti sztrájkol. Az ifjú turistának sem az ácsorgásáből, sem a tartásából nem derül ki, vajon bosszantja-e a sztrájk, hisz gyalog kell folytatnia az útját, vagy éppenhogy lelkesedéssel fogadja, amiért a munkások ezen a helyen megvédték a sztrájk jogát, s éppen most csikarják ki munkaidejük csökkentését a föld alatt. Nincs az embernek szüksége Sherlock Holmes megfigyelő és dedukáló képességére, hogy már az első pillanatban holtbiztosán tudja a pelyhes állú fiatalemberről, Illetve még csak fiatalemberkéről, hogy először jár ebben a metropolisban. A kocsikísérő udvariasan, rokonszenvezőn, de leheletnyi iróniával bánt vele. Ö erre büszkén és energikusan reagált. Elhozott egy darabon, de ha célzásokat tesz, akár élcelődve is, hogy mégiscsak viszonoznom kellene a jó szolgálatot, akkor legyen. — S amikor meghívták a bisztróba, visszautasította. Mutatóujját üdvözlésképpen a homlokához érintette, Salut, legalább nem maradtam adós a szívességükért. Az ember mindent ismerősnek, emlékezetesnek talál rajta: a sörényét, persze, a büszkeségét, árulkodó ízlését. Olyan óvatosan kezeli a könnyű, félig üres hátizsákot, mintha valami radarkészülék volna, mintha nem is a párizsi bulvárokat koptatná, hanem a Rysyre, a Tátra egyik csúcsára kapaszkodna fel. Ujjait a szíjak mögé dugta, s a járdára néz. Nem tekinget jobbra- balra a turisták élveteg módján, nem bámulja sem a nőket, sem a kirakatokat.
