Irodalmi Szemle, 1968

1968/9 - FIGYELŐ - Haltenberger Kinga: Roger Caillois: Általánosított esztétika

hogy felületesen ítélt látszólag kézenfekvő tények alapján.

Érvelését tovább fűzi, új, kevésbé kézenfekvő, meglepőbb összefüggéseket keres (Medusa et comp.) Most is a természetből indul ki, s vizsgálni kezdi a lepkeszárnyak mintázatát.

Azt állítjuk, hogy a természet csak „ésszerű“, tehát a hasznos dolgokat hagyja meg, s a fejlődés során minden „haszontalanság“ lekopik, visszafejlődik.

Mi haszna egy lepkeszárny mintájának? — kérdi, s miután újra áttanulmányozta mindazt, amit erről a kérdésről a zoológia mond, más irányból közeledik hozzá. Rámutat a rovarok különféle specializált szerveire, a szívó-, szúró-, ásó-, harapó- stb. „szerszámokra“, amelyek a funkcióval kapcsolatban az egyes fajoknál kifejlődtek. Ezek mind magának a rovar testének átalakult részei. Az ember mindezeket a műveleteket szintén képes végrehajtani, de ehhez nem saját testrészeit alakítja át véglegesen, meg- másíthatatlanul, hanem külső szerszámokat szerkeszt, s ezeket tetszés szerint váltogatja. Viszont miért ne hordana magán a lepke (mint a többi rovar a „szerszámát“) egy képet, „műalkotást“, míg az ember egymás után többet is festhet.

Vagyis — Caillois szerint —, ahogy a rovarok „introvert konstruktőrök“, lehet, hogy a lepke „introvert festő“.

S hogy újra megelőzze ellenfeleit — nehogy antropomorfizmussal vádolják —, meglepő fordulatot tesz: nem a lepkeszárnyat hasonlítja a festményekhez, hanem az emberi alkotást minősíti a lepkeszárny emberi változatának. (Kissé erőltetettnek látjuk további érvét a lepkeszárny művészi mivolta mellett: kevés festő vállalkozott lepkék festésére, Caillois szerint azért, mert az már meglevő kép reprodukálása, imitációja volna.)

Ha tovább fűzzük a gondolatot: a lepke „megkapta“ a természettől a kész képet — az esztétikai fogalmakkal értékelhető szárnyat — míg az ember, hasonlóan a szerszámok esetéhez: a képességet kapja, s ezt egyéni módon gyümölcsözted.

Most már érezzük: Caillois óvatosabb, de biztos kézzel vezeti olvasóját egy határozott cél felé. Bár az ember része a természetnek, mondja, s tudata is egyike természetes adottságainak (tehát összehasonlítható bármely más élőlénynyel), mégis különbözik éppen azzal,

hogy míg például a lepke — csak ösztönei és a természet parancsára — kibontja mintás szárnyait a lárva szuny- nyadásából, anélkül, hogy tudná, mit tesz, addig az ember tudatosan nyúl a természethez, megismeri, alakítja, visszatükrözi. Itt tehát az ősi, anonim, mindig újra ismétlődő alkotás szemben áll az ember egyedi és megismételhetetlen művével. (S mint még később meglátjuk, nincs kizárva a kettő azonos kritériumok szerinti értékelése.)

Állításaihoz további bizonyítékokat keresve a mimetizmusra, az utánzásra hívja fel figyelmünket. Ez a jelenség a természetben igen gyakori, s több megnyilvánulása, de funkciója is lehet: átváltozás (tehát más lények utánzása), eltűnés (egybeolvadás a háttérrel, környezettel) elijesztés — különböző helyzetek vagy színárnyalatok felvételével.

Ha nem is reprodukálhatjuk azt a gazdag etnográfiai és zoológiái anyagot, amellyel az itt fellelt párhuzamokat illusztrálja és alátámasztja, elég, ha visz- szaemlékezünk népmeséinkre, a békává változott királyfira, a láthatatlanná tevő köntösre vagy süvegre vagy a népi karneválok, ünnepélyek álarcaira s a harcosok sisakján a szarvra, pajzsán az ellenség megfélemlítését szolgáló jelképre, Medúza-fejre s a primitív népek varázslásaira. Caillois mindkét régióban — az állatoknál s az embernél is — az egyik leghatásosabb megfélemlítő eszköznek a szemeket tartja. Egyúttal arra Is rámutat, hogy az ember mennyire hajlamos tévhitek elfogadására vagy arra, hogy ott keressen hasonlóságot, ahol nincs.

Igaz, hogy egyes rovarok olyan „maszkot“ viselnek, amely az emberben asszociációkat ébreszt, de ne feledjük, hogy a rovar nem „szándékozik“ senkit és semmit „utánozni“, ahogy mi látni szeretnénk, inkább csak rabja bizonyos természeti törvényeknek és formáknak, s ezek variációi kimeríthetők. Ezért találhat az ember egymástól független régiókban megdöbbentően hasonló formákat.

Ilyen formákra talál még a kövek között is, és több bizonyítékunk van arra, hogy — sok száz évvel ezelőtt — elődeink is felfigyeltek a kövek „festészetére“. Caillois-t ezek a természet alkotta képek a modern festészettel kapcsolatban érdeklik, s könyvünk címadó tanulmányában foglalkozik velük.

Caillois olyan esztétikai rendszert akar