Irodalmi Szemle, 1968

1968/9 - FIGYELŐ - Haltenberger Kinga: Roger Caillois: Általánosított esztétika

szerkeszteni, amely — szélesebb lévén minden eddig ismert rendszernél az ember alkotásai mellett — magába foglalja a természet összes formáit, sőt azokat az ember alkotta műveket is, amelyek még túlságosan újak, szokatlanok, és nem tartoznak semmilyen esztétikai értékrendbe.

Az Általánosított esztétika struktúrája az általánosból az egyéni felé vezet. A formák tanulmányozásából indul ki. Ezek négyféleképpen jönnek létre: véletlen folytán, növekedés útján, terv alapján és másolással. Ettől függetlenül az egyiket szépnek, a másikat rútnak találjuk.

Honnan ez a megkülönböztetés? Milyen szemszögből nézve állíthatjuk, hogy az egyik tárgy vagy forma szép, míg a másikat elvetjük? Caillois közös alapot keres, s ezt a természetben látja. A szép alapja tehát a természet, vagyis azt látjuk szépnek, ami összhangban áll a természettel, de velünk is, akik a természet része vagyunk. (Persze, itt feltétlenül szükség van az emberre mint tudatos selejtezőre, olyan tényezőre, a- mely kimondja a bírálatot.)

S az ember ebben a vonatkozásban Is jellegzetesen viselkedik: hozzá akar tenni a természeti széphez, gazdagítani, a saját elképzelései szerint formálni akarja. (Caillois itt rámutat, hogy hasonlóan viselkedik néhány állatfaj is, amely „szépíteni“ akarja fészkét, vagy kagylóját rátapasztott homokszemcsékkel díszíti, s ez az igyekezete nem mindig jár sikerrel.)

A természetben nincs rút — legfeljebb ijesztő vagy félelmetes van —, viszont amit hozzáadunk, hogy „szebbé tegyük", könnyen ellenkező eredményre vezet.

Az ember tevékenysége során keresi a természeti Szép, a tárgyak struktúráját. Caillois rámutat, hogy a végtelen soknak tűnő, létező vagy lehetséges formák meglepően kevés struktúrára vezethetők vissza. Ezeket a képleteket keresi a művészet is, akár reprodukáló jellegű, akár új formákat szerkeszt.

Az első visszatükrözi a meglevő formákat, s a tükrözés pontosságát szexualitással egészíti ki, sőt, kissé átformálja a valóságot, szimbólumokat kezd használni a jobb, mélyebb hatás érdekében. S tudjuk, hogy a művészet egyik jellegzetessége éppen ez a szenzualitás, hatása érzékeinkre.

A másik új rendszerek teremtésével akar tetszeni, a dolgokat lényegükre redukálja, olyan állandó tulajdonságokra, amelyek minden konvenciótól függetlenek. így absztrakt képeket hoz létre. (Ne feledjük azonban, amit egyszer már megállapítottunk: a természet valamennyi formája néhány alapképletre vezethető vissza, s így ezek az alkotások is a határokon belül maradnak, nem hoznak alapvetően újat. Ez viszont nem is szándékuk.)

Miután Caillois-val együtt így végigkövettük mindkét művészi kifejezésmódot, meglepetéssel döbbenünk rá, hogy a művészetnek — bármely formájának

— nincs más útja, mint végül a teljes általánosítás, ami a kifejezési eszközök esetében annyit jelent, hogy tovább menni, túl a jelképeken is, s a formákat legáltalánosabb képleteikre bontani.

Csakhogy ezzel a művészet élvezője — a közönség, a laikus — megfejthetetlen problémával kerül szembe: képtelen megoldani az eléje táruló művet. Igaz, vannak olyan alkotások, amelyek meg- fejthetetlensége a konzumensnek örömet szerez (például a címerek), mert szabadjára engedheti képzeletét. Sőt, Caillois azokra a művekre is utal, amelyek célja semmit sem ábrázolni, tehát mindenáron hallgatni. (Ö ezt „néma művészetnek“ nevezi, míg az ábrázoló művészet megjelölésére a „társalgó“ jelzőt ajánlotta.) Ezek az alkotások már keletkezésük pillanatában lemondtak arról, hogy meghatározható formát ábrázoljanak, közöljenek.

A legtöbb esetben a művésznek mégis célja valamit ábrázolni, csak ezt jelképekben teszi, s ilyenkor a nézőnek egy „villámgyors improvizációval“ siet segítségére, és jelzi a megfejtést — mindenesetre itt is kérdés, vajon a néző reagál-e rá.

Most már látjuk: Caillois azzal, hogy elismerte a kövek esztétikai értékét, egyúttal utat nyitott a non figuratív művészet megértése felé Is. Mégsem elégszik meg ennyivel. Azoknak a művészi alkotásoknak is helyet keres, a- melyeket a művész nem teremtett, csak megtalálta őket a természetben, felfigyelt, s a közönség figyelmét is felhívta rájuk. A mai művészek — a természet tisztelői — nem akarják ezt a természetet átformálni, ezért nem korrigálnak, nem keresnek mesterkélt kifejezési formát, hanem helyet adnak a robbanás