Irodalmi Szemle, 1968
1968/9 - HAGYOMÁNY - Görömbei András: A Verhovina költője
ségeit kutatja. A Ködben még csak álmukban merészek az emberek: lázadoznak, sóhajtoznak, fogukat csikorgatják. Nappal visszafogják legnagyobb, legtisztább emberi vágyaikat. Szótlanul dolgoznak, vagy csendesen munkára várnak, a tehetetlen beletörődés ködébe merülnek. Freud tanítását továbbgondolva világos a költő logikája: nemsokára visszafoghatatlanok lesznek az elnyomott emberi szándékok. Ezt a fenyegetést még erősebben sugallja a Tutajosok (eredeti címe szerint: Ruténok). Erősebben, mert érveit a költő bibliájából, a természetből veszi: Nekünk a tél parancsol, hogy nyáron fát úsztassunk a Tiszán. Most nem lehet, mert a fának is kéne útlevél. Nagy baj lesz ebből, mert nekünk a tél parancsol, hogy nyáron fát úsztassunk a Tiszán. A fa volt a ruszinok búzája, s most az állam lefoglalta, eladta az erdőket, megszűnt a szegények életének addigi alapja. Az élet, a természet tiltakozik itt az egyszerű emberek szavaiban, s ez súlyosabb minden érvelésnél. Szörnyű igazságtétel rémlik föl a sorok mögött. Éppen azáltal ijesztő, hogy kontúrjai fel sem mérhetők. Arányai az egyszerű szavak mögöttes tartalmából sejthetők. Az Árverés képeiben a fájdalmat az ellentétek fokozzák. A kis Jancsi gyerek vígan falatozik, a csikó derékig érő fűben han- cúrozik. Nem is sejtik az otthoni tragédiát, azt, hogy: „adóba vittek bútort, búzát, igás- lovat“. A verhovinai élet lírai képe így válik váddá. Sötét esztendők súlya alatt hajlanak egymáshoz a sorsok: az ifjúmunkás és a nyomorral küzdő egyetemista egymásra találnak: „Minden nap közelebb jössz hozzám, / és én óránkint feléd megyek.“ Ez már a küzdőtársak keresése. A szociális érzés forradalmi tartalommal telik meg. A költő gyűlöli az előkelő társaságot. A szegényeket keresi fel, velük érzi jól magát. Legprogresszívebb eszmeiségű verseiben pedig a kárpátaljai forradalmárok életét énekli. A Rejtett ösvény szerkezetileg is jellemző Sáfáry-vers. A lírai gondolat egyenes ívben fejlődik. A vers természetleírással indul, majd segítségért fordul a bemutatott tájhoz: adjon védelmet az űzött embereknek. A kérdés követelővé, sikolyszerűvé erősödik. Ekkor adja egyetlen sorban az egész költemény, a felajzott érzés magyarázatát: „az igazság közietek bujdosik". A megalázottság szomorúsága azonban vádat érlel. Igaza van a stószi mesternek: „Az éhség itt nem koldusokat nevel, de céltudatos harcosokat.“ A Kemények vagyunkban már ezeket a célratörő harcosokat érzi maga mögött a költő, az együvé tartozás, az egyet akarás erővel és még nagyobb elszántsággal tölti el. Mindnyájunk nevében .szól: Készek vagyunk mi is, jelekre várunk kopasz, vénülő jegenyék alatt. S akikkel készen van, azok Kárpátalja sorsverte népei, a frissen vágott botok, egyenesre kalapált kaszák tulajdonosai. A szavalókórusra is feldolgozott Bimbó kinyílik már maga a harcra hívás, a „jel“ megadása: „fújjál sikoltő harci éneket". A Verhovina egyik példányát 1935. január 9-én dedikálta, még huszonnégy éves sem lehetett, amikor utolsó, kötetben megjelent verseit írta. A kötetből világosan kitetsző eszmei fejlődés, a csodálatos természetérzék, a fiatalos kísérletező kedv, a versek friss, kárpátaljai illata, mind-mind azt sejtetik, hogy az életmű befejezetlen volta nagy vesztesége a magyar lírának. Sáfáry László 1935 után állítólag egy időre elhallgatott, később azonban ismét írt. Néhány 1940-es keltezésű költeménye egy új, boldog szerelemről dalol. Hogy milyen értékei készültek és kallódtak még el, nem tudjuk, de amit adott, az gazdagította a magyar költészetet.
