Irodalmi Szemle, 1968

1968/9 - HAGYOMÁNY - Görömbei András: A Verhovina költője

alaphangja derűs, de igazi báját, sajátos zamatát a derű mögül fel-felsejlő keserűség adja meg.

A Verhovina jelentős minőségi gyarapodásról, költészetének mélyüléséről tanúskodik. Megtalálható benne a Lendület minden sajátossága, de kiszíneződik szerelmi lírája, tájélménye új és pozitívabb, harcosabb értelmet nyer. Az expresszionista lendület és korlátozhatatlanság is dolgozik még benne: „emberek és öreg szabályok nekem akármit hiába tiltanakA tavasz, a természet éledése jókedvre deríti, extázisba hozza.

Természetélményével összefonódik valami ősi szerelemérzés. Az erotika érezteti a tavasz megújító gazdagságát, az életvágy bizarr hullámát. A millió élet erotikus ébredése, a távlatok ígérete ismét közös törvénye az embernek és természetnek:

Éppen két szerelmes aranybogarat nézett, mikor utolértem, a szeme nedves volt és ragyogó.

Keményre érett két gömbölyű melle.

Az ő testét sem hűsíti már a folyó.

A költő egyaránt szívébe fogadja a csillogó erdőket és a csillogó gépeket. Szerelmi költészetének hangulatskálája széles. Van benne boldog megnyugvás (Hozzám simultál), kamaszos csipkelődő türelmetlenség (Gyertyános), csalódott munkába menekülés (Munkában), beletörődött szerepjátszás (Öreg legény), és magányérzés (Őszi esők).

Költészetének eszmei továbbfejlődését a szociális balladák sora nyitja meg. E költemények ihletforrása a verhovinai táj szegény népe. A táj szociális tartalom hordozójává lesz. „Aki Ruszinszkčról akar írni 1932-ben, az — ha őszinte — csak izgathat. Mert a kárpátaljai valóság egymagában minden hozzáadás nélkül is — izgatás“ — írja Fábry Zoltán Az éhség legendájában. Sáfáry László második kötete erről a valóságról ad hű képet „minden hozzáadás nélkül". A szociográfiai leírásokból, naplókból a részletekig ellenőrizhető a versek konkrét és helyhez kötött igazsága.

A kötet méltán híressé vált, sokat szavalt címadó verse — még az egyébként nagyon szigorú Radnótinak is tetszett! — a hegyvidéki családok mindennapos drámája. A Ver- hovinán már gazdának számít az, akinek fél hold földje van. Amit azonban az emberi zsarnokság meghagy, elrabolja a természet: „mert néha bántanak a hegyek". Vaszil gazda egész nap dolgozik, hogy népes családjának legalább puliszkát adhasson. Éjjel a hegyek éhes vadjaitól kell védenie kis földjét, de minden hiába:

Ö furcsa, szörnyű éjszakaI Puliszkás álmot küldtek a hegyek.

Ö furcsa, szörnyű éjszaka!

A kukoricán átgázolt egy vaddisznósereg.

Drámai igazságával, sűrítő erejével nyűgöz le a vers.

Az emberrel való együttérzés a tájat is sötétre színezi már. A természet átveszi az ember fájdalmát. A viharos éjszaka pedig a megtört pásztort idézi, akinek keserű szavától nyögtek a fák. A kisebbségi sorba került embernek alaptermészetévé válik a humánum, hazaszeretete a lélek reakciója folytán természetszerűleg felerősödik. Ha a haza néhány heggyé szűkült, ezeket öleli át védő szeretettel, nagy-nagy elszántsággal. Hűségre hívó szóval idézi fel az elárvult hegyeket és a hegyek embereit: „Ne felejtsd el hegyeinket." Sáfáry pacifista volt, utálta az erőszakot, a mundért és regulát, a „gyűlölet ostoba szavai“-1. A természetes életet szerette, azokat fogja át baráti öleléssel, akik: „Kis kunyhóikban I szalmakazlak tövén / emberibb életről gondolkodnak szótlanul.“ Bár erősödnek, összecsengenek vágyaik, egyelőre csupán a keserű kínt mesélhetik:

a legtöbb, amit most egymásnak mondhatunk:

ősz van már a Szinyák és Borló Gyil öreg tölgyei közt.

Ez a fojtogató tehetetlenségérzés állandó motívuma a kisebbségi lírának. „Tiszta vagyok, tehetetlen vagyok“ — frja néhány évvel később Győry Dezső. Sáfáry Lászlótól azonban idegen a lemondás, az elkeseredés. Számbavéve a kínokat, a megoldás lehető