Irodalmi Szemle, 1968

1968/9 - HAGYOMÁNY - Görömbei András: A Verhovina költője

gyár vágyak, a másodikban a magyar valóság allegóriája bontakozik ki. A kalásznak, melynek széles búzaföld volt a reménye, azt kell látnia, hogy csípős csalán veszi körül, esténként pedig: „ronda hörcsögök lesik: megértek magjai?“ Ezek után természetszerűleg következik a keserű költői kérdés: „Mért nem maradtál a föld alatt?“ Ady mégis folytathatatlannak bizonyult. Érezte ezt maga a költő is, s a Lendületbe csak rövid és világos „realista“ verseit vette fel.

Nehezen tekinthetők át az ilyen tömör, filozófiát is csak hangulatukkal adó versek. Eleven színekkel pompázó mozaiklap a kötet, egészében kellene megragadni, hiszen egymás színét erősítik-ragyogtatják az elkopott hangulatok. A kötet első és egyben címadó versében bátor elszánással az aktivitásban, a tettben és mozgalmasságban jelöli meg életelvét:

Csalfán a földre görbített ég

nem állja utamat.

Nincs lábad,

ha visszarántanak dohos mesék.

Minden lezártság, minden korlátozottság csalfa. A költő az éggel, madarakkal és csillagokkal igazolja bensőjéből fakadó robbanó extenzitását. Később fontos motívumává válik ez, mert nála az ember és a mindenség egy élő organizmusnak egyenrangú részei, törvényük azonos, egymást igazolják, egymás helyett cselekszenek. A kötet eleven és friss színei, hangulatai a természetélményből erednek. Az expresszionizmus bizton kitapintható nyomai, a viliódzó asszociációk a gépvárosokat összekapcsolják a tarka mezőkkel. „Hé, hegyoldalak“ — szólítja meg „messzelátó barátait". Édesapja képe is a tájban jelenik meg rgy konkrét helyzetben. A természet az ember törvénykönyve ebben a lírában: „Az embert is mámorossá teszi a tavaszi megújhodás" (Megtaláljuk a tüzet j. Meglepő azonban, hogy a táj ijedelmét, fájdalmát nem veszi át a költő. Ha a természet bánatos hangulatot sugall, a költő optimizmusa tiltakozik, tagad: „Menj a fenébe bánatoddal." A Lendület kötet filozófiai világszemléleti hozadéka egy törhetetlen harmóniaérzés. Az ellenkező érzelmi pólusról induló hangulat is a harmónia felé közeledik. Szép példa erre a Fény. Bánatos intonációval kezdődik: „A sötét hegyről hegyre lép", ez erősödik fel: „a csillagok is az ég párnái mögé merültek" részben. A vers hangulati elsötétítése a középső kétsoros: „Csak a nyárfa áll fehéren, / mint sorsütötte emberek reménye". Ebben a sötétségben az egyetlen fehérségnek sincs enyhítő funkciója. De szükséges a sötét, mert „fényével hívja párját I a szentjánosbogár", van hát olyan élőlény, mely a sötétség nélkül nem tudna létezni. így tapintja ki a költő a világ harmóniáját. A hangulatból úgy sejlik föl az eszme, hogy a hangulat nem törik meg, megőrzi tiszta varázsát. Maga a kép a törvény, „mese“ fölösleges Is lenne. Az ellentétekben való látás az első versektől sajátja a költőnek. Az ellenpontozás új esztétikai minőséget, groteszket eredményez: „Erő, ma himnuszt indítok feléd! A sarki koldus csonka karral kéreget". Vagy máshol: „templomok körül szép, kövér papok. Es páriák. Pucérok."

Friss illatot, erőt sugároznak ezek a versek. Az egyéniség avantgarde felfokozása mindenhatóvá növeszti képességekben:

Ha akarom,

a búzatábla rózsaszínű,

a pipacsok lilák,

és a búcsúzó nap egy a kedvesemmel.

Egyre erősebben jelentkező szociális problémái azonban valóságosabb világszemléletre intik. Most a természet öröme és az embert emésztő hiányok közötti ellentétre épül a vers. Hiába a május este lázas ritmusa, hiába bokáznak szerelmesen a margaréták, az élet élvezetétől a súlyosodó gond választja el a költőt. („A pénztelenség szürkerácsú ketrec.") Megjelenik a Verhovina kötetben később kiszínesedő erotika is, de egyelőre még azt is szociális nyomor ellenpontozza.

A Fényképezés falun című versben az 1930 nyarán gyűjtött tapasztalatok Intése már balsejtelmű: „és egy kisfiú a munkában megszakadt". A vádoló hang az első kötetben azonban még idegen. A fiatal élet önmagában próbálja legyőzni a gondokat. A kötet