Irodalmi Szemle, 1968

1968/1 - FIGYELŐ - Witold Nawrocki: Irányzatok a mai lengyel Irodalomban

3.

A háború utáni lengyel irodalom második korszaka 1948-cal kezdődött. Akkor, amikor az ún. nacionalizmus felszámolásával a nemzettel összeforrt kitűnő vezetők egész sora került börtönbe. De mindez hasonlóan játszódott le Csehszlovákiában, Magyarországon és valamennyi más népi demokráciában, s a szocialista realista doktrína normái is hasonlók voltak. A szocialista realizmus elmélete a korábban kezdett s a realizmusért folytatott harc eredménye volt.

Az írók elfordultak a művésziesség követelményeitől, s általánosan elismerték a tartalom elsőbbségét a formával szemben. A XIX. század realizmusa lett az egyedül lehetséges és elismert normatív modell, s a XX. század művészi felfedezéseit mint dekadenciát elvetették. Győzött az a vulgarizáló tétel, hogy a polgári osztályok már nem képesek semmi haladó létrehozására. A tagadás s az egyetlen példa követésének politikája magas választőfalat emelt a lengyel irodalom és Nyugat-Európa közé, amelyhez pedig a múltja erős szálakkal kötötte.

Ez a verista, a naturalizmus tapasztalataiból szívesen merítő próza nem volt képes kora emberének intellektuális problematikáit megközelíteni, s a belső ellentmondásokkal terhes társadalomról sem volt képes igazat mondani. írója igazat akart mondani az emberről, akinek a sorsát a hivatali optimizmus alapján rajzolta meg. Tipizáló törekvésében előre meghúzta az ábrázolandó világ határait, s így csak egy lett a korszak kompozíciős sémákat gyártó kritikusai közül. Ennek a szocialista realista commedia dell’arte-nak nem sok reménye volt a fennmaradásra, már az ötvenes években is voltak, akik élesen bírálták a lengyel irodalom sematizmusát. De gyökeres fordulat csak az 1955—56-os években, a politikai változások után következett be.

4.

Az 1955-ben és után kezdődött viharos kimenetelű irodalmi vitákkal új korszak kezdődött a jelenkori lengyel irodalomban. Ledőltek a falak a lengyel kultúra és a nyugati szellemiség között, s a dolgok visszakapták természetes ritmusukat. Az irodalomnak újból becsülete és hitele lett, s a kísérletezők előtt is megnyílt az út.

A változást olyan művek jelezték, mint a kitűnő Maria Dgbrowska könyvei, vagy az élvonalbeli marxista gondolkodók, publicisták: Wladyslaw Bieňkowski, Stefan Zól- kiewski és mások munkái. Pontosabb lett az írók világlátása, már nem lehetett figyelmen kívül hagyni az ember fejlődésének társadalmi feltételeit. Ennek megfelelően eredmények elsősorban a társadalmi prózában születtek. így ebben az időben születtek León Kruczkowskinak később a Vázlatok a tisztességesek poklából című gyűjteményben megjelent elbeszélései, vagy Roman Bratni és Bohdan Czeszka művei.

Ez a lényegében realista hagyományokból táplálkozó próza új formai elemmel, a narratív elbeszélésmód technikájával gazdagodott. Az írók Proust-ra emlékezve az idősíkok kezelésével, Franz Kafkára és lengyel kortársára, Brúnón Szulcra emlékezve pedig az emberi helyzetek új szerkezetével kísérleteztek; s lefújva a feledés porát James Joyce Ulysseséről tanulták megfogalmazni és lejegyezni a tudat mélységeit is.

Felgyorsult az eszmei differenciálódás. A hovatartozás kritériuma a legtöbb esetben a történelemhez való viszonyulás mikéntje volt. Voltak, akik az etikai normák s a történelem összevetéséből azt a következtetést vonták le, hogy az újabb konfliktusok látszólagosak és megoldottak (például León Kruczkowski), mások pedig azt vallották, hogy az etika a történelemmel változik, s az ember állandóan a történelem malomkövei között őrlődik. Ezek a drasztikus különbségek mindenekelőtt a személyi kultusz korának helytelen magyarázatában és abban a csalódásban gyökereztek, amellyel az írók a marxizmustól (nem is annyira a filozófiától, mint inkább a politikától) elfordultak. A lengyel írók nagy részén beteljesültek a századelő gondolkodójának és irodalomkritikusának szavai: a lengyel értelmiség és szellemi réteg hajlamos arra, hogy eszméit, lelkiállapotát a történelem lényegének tekintse. — S mondanunk sem kell, hogy tévesen. A nemzeti történelem lényegét nem alkothatták azok a felháborodott, forradalomban csalódott írók, akik hittek az immanens rosszban s Conrad Lord Jimjé- nek a komplexusában szenvedtek, amikor a nép a történelem viharában is a „hajón“ maradt.