Irodalmi Szemle, 1968

1968/9 - DISPUTA - Tőzsér Árpád: A lírai vallomás hogyanja

következik, akkor az így felsorolt jelzőkből kibontakozik a költő hiteles, melankóliára hajlamos alkata.

Ugyanez az alkat, költői szubjektum hat az Esti jejés faluanyagában is, csak míg a Falun szebb a tél ben a jelzős szerkezetek uralkodnak, addig az Esti fejésben az igéké a főszerep, s ennek megfelelően, míg amaz erősen képi hatású, emezt inkább %z alakzatok jellemzik. A kijelentő mondatok halmozása, a tartós cselekvést jelentő (dünnyögnek, járok stb.), gyakorító (ropogtat, meg-megsimogatom stb.) és mozzanatos igék (megzörren, csurran stb.) szabályos váltogatása, a cselekvésnek a környezettől a költőig és vissza „fokozása“, a szinte lábujjhegyen járó zár- (g, k, d, p, t, b stb.), rés- (sz, s, j, f stb.), és pergő (r) hangok neszezése, surrogása a két első versszak hangulatát feszültté, ünnepélyessé, készülődővé teszi. Ezt a csendes feszültségű várakozást csak a befejező két sor oldja fel: a költő gyermekkorában, emlékeiben járunk, az ünnepélyesség az emlékező költő elérzékenyülése, ellágyulása.

— S ez az elérzékenyülés, ellágyulás, meghitt, bensőséges kapcsolat a tárgyakkal, állatokkal — avatják Ozsvaldot a szlovákiai magyar költészet Francis Jammes-jává.

A valóság tehát itt is a költő belső (hiteles) valóságával teljes, csak itt a külső valóság nem képenként, hanem a költő érzelmi töltetének érintésére egyszerre antropo- morfizálódik esztétikummá. De mindkét idézett versben két azonos hitelű szubsztancia ömlik egymásba, hogy a két ellentétes irányú mozgás találkozási pontjában létrejöjjön az az új, a komponensek egyikével sem egyenlő, antropomorfizált anyag, amelyet Lukács „második közvetlenségnek“ nevez, s a művészetre specifikusan jellemzőnek tart.

Ennek a második közvetlenségnek az abszenciáját minősítették az induló Ozsvald más verseiben a kritikusok élményhiánynak, „irreális sematizmusnak“ (Fábry), „hiányos jelenábrázolásnak“ (Turczel). Idézzünk a költő ilyen versei közül is:

Semmi okunk és jegünk a népet és pártot meg nem tagadó költő hűségében, egyenességében kételkedni, de joggal kérdezhetjük: hol az a külső valóságanyag, amelyben ez a magatartás esztétikummá szintetizálódhatna? Ha a költőt könnyűszerrel ki lehet elemezni a versből, akkor baj van a vers egészének a hitelével. J. Nadubinský a szlovák Stacho költészetét feliratok nélküli jő idegen filmhez hasonlítja. Ozsvald Kezet mosó pilátusok típusú verseit olyan filmhez lehetne hasonlítani, amely csak feliratokból áll, a feliratok felett a vászon üres.

Az ellenkező végletre idézzük a Fábry által is kipécézett Bánat (megjelent a Három fiatal költő c. antológiában) két versszakát:

Tele van a szemed könnyel, a bánatot most felejtsd el, nagy ünnep van márna.

— Nem azért hull az én könnyem, de az apám nem ereszt el a kultúrbrigádba.

Mért sírsz, mért sírsz, Kovács Anna? Talán bizony elhagyott a kökényszemű párod?

A jegykendőt másnak adta, a szíved meg csalogatta?

Hiába is várod.

Ne óvjanak, ne féltsenek, igaz út az, melyen farok.

Nem tagadom meg a népem,

nem tagadom meg a pártot. (Kezet mosó pilátusok]