Irodalmi Szemle, 1968

1968/9 - DISPUTA - Féja Géza: A magyar irodalom jövője

Németh az irodalom mellett mai életünknek csak néhány sort szentel, ezt Is merőben agónia-elméletének az igazolására cselekszi. Szaporodási számunk zuhanására és mélyponton veszteglésére hivatkozik. Csakugyan súlyos jelenséggel állunk szemben, vészjellel, mert a szaporodási szám a nép életkedvének egyik lényeges kifejezője, aggodalmával lényegében egyetértek. De a szaporodási szám süllyedésének az okát a maga sokrétűségében kellene elemeznie, ehelyett mindössze azt veti fel, hogy „az életszínvonal s a vele járó igényemelkedés nemcsak lélekszámra, de az azt formáló erkölcsökre is jelenthet veszélyt“. Egyoldalú okfejtésével nem tudok egyetérteni, hiszen életszínvonalunk elért emelkedése mindenképpen nagy történelmi győzelem. A két világháború között az életszínvonal helyett proletariátusunk száma emelkedett, valóban proletárországgá váltunk, mezei és ipari szegénységünk oly mélyre süllyedt, hogy élettani léte vált kérdésessé, s ha erőszakos intézkedések nem akadályozzák, minden eddiginél nagyobb szétszóródás történt volna. Az életszínvonal emelkedésének a jelentőségét csakis az tudja megállapítani, aki akkor Is az élet sűrűjét járta, és ezt a sűrűt ma sem kerüli el. Százados vágyak teljesültek, „függőleges népvándorlás“ ment és megy végbe, a „mennyiségi szocializmus“ útján az egykor reménytelen elesettségben vergődő ősök utódaiból minőségi ember válik, elmaradt falvaink arca újhodik meg, a hajdani Mucsák helyén élénk, új városok keletkeznek, európai színvonalú könyvtár- hálózatunk épült úgyszólván a semmiből... Az idelátogató idegenek éppen ezt az építő kedvet csodálják. Félreértés ne essék, nem veszem olybá a szaporodási számunk zuha- násáben rejlő veszélyt. De az életszínvonal megérdemelt, egészséges emelkedésének az útját elzárni vagy eredményeit vitatni annyit jelent, mint szembefordulni a tömegek elemi kívánságaival, jogos történelmi igényeivel. (A tömegek életszínvonalának az emelkedése különben egyértelmű emberi szerepüknek a növekedésével, az ellene táplált viszolygásban pedig mintha Ortega polgári iszonya támadna fel.) A feladat egészen más: az emelkedő tömegeket meg kell tanítanunk arra, hogy magasabbra is nézzenek, véghez kell vinnünk a lelkek szocialista forradalmát, különb érvényt kell szereznünk az élet minden területén a tiszta erkölcs, a felelősség és a vállalás elvének. Am mindezzel kapcsolatban ismét fölmerül az író felelősségének a kérdése: jupi- teri önteltségéből, absztrakt elszigeteltségéből, rejtelmes odújából vissza kell térnie a két világháború közötti korszak legszebb hagyományához, tehát az élet sűrűjébe, mert egyedül így tehet szert írói-emberi hitelre. Az agónia egyhangú hirdetése megszokottá válik, és aligha lendít szaporodási .számunkon —, lehangolt hegedű senkit se bíztat táncra. Egyedül az gerjeszthet új életmámort, aki maga is az élet útját jária egy sorban a „többivel“.

Németh foglalkozik az európai irodalom mai helyzetével, és itt, bár szűkszavúan és rohanvást, de legjobb önmagához méltót mond: „Európa léte függ attól, hogy mennyire fér hozzá az Európán túli-alatti világhoz, mintegy bartóki hidat alkotva ehhez a világhoz.“ Ebben pedig nekünk is szerep juthat, mert „legjobbjaink szinte naiv módon Európa-pártiak voltak... Európának egy fényesebb, el nem piszkolt eszméje élt bennük ... modernségükben maradt valami tizenkilencedik századi komolyság, amelyhez előbb-utóbb a Nyugatnak is vissza kell térnie... Vannak tehát itt hormonok, hormonná tehető anyagok, melyekért érdemes irodalmunkat vérmirigyként kapcsolni a világ vérkeringésébe." Próbáljuk a fölvetett nagy gondolatot közérthetőbbé tenni. Bartókot a magyar folklór a szomszédos népek folklórja felé irányította, Kodály is megjárta ezt az utat, de végül is megállapodott a mi folklórunknál, és zenében, kóruskultúrában megteremtette a hiányzó magyar zenei klasszicizmust. Roppant feladatot teljesített, és nagyszerűen teljesítette, bátran mondhatjuk, hogy nemzetalapítóink sorába emelkedett. A Kodály-hagyaték a Németh hiányolta „népi kötöttségeinknek", illetve kötelmeinknek egyik legkülönb istápja. Bartók azonban túllépte a honi és a közép-kelet-európai határt, és bár itthon szerzett elindító ihletéhez sohasem lett hűtelen, „világkörüli utat“ tett a mélyben, megtalálta az emberiség zenei „ősnyelvét“, és ebből teremtett egyetemes hatású, modern zenei „nyelvet“. Az ő zenéjében csakugyan az emberiség ismer mélységeire és önmagára. Európa a „harmadik világgal“ szemben egykor gyarmatosítóként lépett fel, ezt a szerepét azonban elveszítette, távolról sem a legkedvezőbb emlékeket hagyván maga után. Ha élni akar, valóban „bartóki hidat“ kell építenie a most felszabaduló és világtörténelembe lépő népek felé, amennyiben nem kívánja saját világtörténeti szerepét elveszteni. Ami pedig népünknek és a kelet-európai népeknek a szerepét illeti? Nos, a folklór nálunk jóval tovább élt, mint Nyugaton, az emberi kultúra