Irodalmi Szemle, 1968
1968/9 - DISPUTA - Féja Géza: A magyar irodalom jövője
„ősnyelve“ még közeli ösmerősünk, ezért nyilván az ú] emberi mondanivalót is egyetemesebb hatású hangvétellel fogalmazhatjuk meg, hiszen aligha véletlen, hogy Bartók ezen a tájon született. Valóban Bartók a nagy honi, egyben európai példa, a világ — ebben ismét igaza van Németh Lászlónak — új életünkre kiváncsi, ezt kell egyetemes érvénnyel és egészen mélyről „megfogalmaznunk". A fentiek alapján talán érthető, hogy a két világháború között a népeik jelentős része Tamásitól Sinkáig miért nyitotta fel a folklór öröklött tárnáit? A népi „antik“, a folklórban megőrződött ősi kultúrák sommáját adták át a szürkülő jelennek a mélység emberi méretének a jegyében. Tamási tudatosan látta azt is, hogy a nép, folklorisz- tikus világképének a tanúsága szerint mindig együtt haladt a történelemmel, és a maga módján helyes ítéletekkel kísérte, tehát a folklór az emberi haladás egyik gerjesztő erejévé válhat. Ilyen értelemben drága minekünk ma is folklorisztikus örökségünk, és fájlaljuk, hogy például legnagyobb népköltési gyűjtőnknek, Kálmány Lajosnak a hagyatéka részint még mindig kiadatlan, régi gyűjtései és döntő jelentőségű tanulmányai pedig hiába várnak új kiadásra. Természetesen, ha komoly emberi hatásra törekszünk, ez csakis az értékek egyessé- gével, egész kultúránk mozgósításával lehetséges, és napjainkban kedvező jelek villannak. Krúdy hódítani kezd Nyugaton, és éppen a Vörös postakocsi aratott rendkívüli sikert, holott egykor leglelkesebb méltatói is „kulcsregénynek“, helyenként „pamfletízűnek“, budapesti belügynek tekintették. Nos, éppen azért tett alig remélt hatást, mert a mi életünket adja, mondanivalója a nyugati olvasónak merőben új. Igazi sikerét azonban, úgy vélem, az Asszonyságok díjával és társaival aratja majd. Nyugati „betörésünkkel“ kapcsolatban Laczkó Gézának egyik régi írása jut eszembe. Francia irodalmárnak magyarázta buzgón, hogy milyen hűséggel követtük Nyugati irodalmi áramlatait, és várta az elismerést. A francia válasza azután ugyancsak mellbe vágta. Lényegében azt válaszolta, hogy mindaz, amit Laczkó mond, igen szép, de már előttünk megvalósították, és a visszhangja alig érdekli őket. Inkább a magyar irodalom eredeti mondanivalójára kíváncsiak, legyen az bár talán nyersebb és kezdetlegesebb, de a mienk. Bizonyosra vehetjük, hogy Nyugat mai szélesebb olvasórétegeit sem azok érdeklik, akik alapos késéssel immár túlhaladott vagy egyenest lomtárba készülő „irányait“ utánozzák. De térjünk a honi irodalomra. Németh finom kétellyel szól az utánunk következő nemzedékről, és megemlíti, hogy tulajdonképpen nem sikerült nemzedékké verődnie. Ám, teljes mértékben az írókat tehetjük felelőssé ezért? Nem volna érdemes részletesen elemezni, vitatni: vajon miért nem tudtak „összeállani“? A múltban csakugyan mindig egy-egy nemzedék vivta közösségi erejével a nagy irodalmi harcot, s aratott győzelmet. A nemzedéki közösség azonban sose jelentett közös nevezőt, vizsgáljuk csak a Nyugat-nemzedéket, törzsgárdáját olyan ellenpárok jellemzik, mint Ady és Babits, Móricz és Füst Milán, valamiben mégis egyek voltak: a színvonal feltétlen tartásában és az irodalom legszélesebb változatosságának, az egész ember megszólaltatásának a hitvallásában. És ebben a „hitvallásban“ rejlett rendkívüli közösségi erejük. De a népiek Válasza se csinált szűk keretet, hanem a kor minden igaz, újat hozó tehetségét tárt ajtóval várta. Az egykorú viszonyok szorításában, a „szorongatottságban“ az egymás mellé valók szinte természetes erővel írói közösséggé tömörültek. Ma természetesen egészen más a helyzet, és a tegnapi példa aligha alkalmazható. Az írói „közösséget“ nyilván szélesebb alapra kell építenünk, de teljesítjük-e kellő felelősséggel ezt a korparancsot? Fellobban-e érdekében a megillető szenvedély? Nem csupán nálunk, hanem, értesülésem szerint, a többi szocialista országban is a túlzott irodalmi élet ellenére egymástól eléggé elszigetelve élnek az írók. S midőn ehhez a kérdéshez nyúlunk, kezdjük önbírálattal. Törődnek az írók egymás műveivel? Ök, kik a műalkotás feltételeit és titkait ismerik, miért nem írnak egymás könyveiről? Gondoljunk csak a Nyugat-nemzedékre, úgyszólván minden tagja egyik műfajának tekintette az irodalmi bírálatot, és kritikáik hitellel is rendelkeztek. Azután az „öregek“ szívügyüknek tekintették az utánuk következő nemzedékek sorsát? Mellettük állottak vívódásaikban, küzdelmeikben? Síkraszállottak, ha méltatlan sérelem érte valamelyiküket? Foglalkoznak a legfiatalabbakkal? Holott úgy észlelem, éppen ezeket fűzik finom hajszálerek a mi nemzedékünkhöz —, Marosi Gyulát és társait. Ugyanolyan elszántsággal leplezik le a valóságot, mint egykor mi, és azt is meg merészelik mutatni, hogy a fiatalság „érthetetlen“, furcsának tetsző vagy éppen „ijesztő“ magatartása mögött milyen belső