Irodalmi Szemle, 1968

1968/9 - DISPUTA - Féja Géza: A magyar irodalom jövője

„Ez a kis fajta, még nem biztos lélek:

Ez a magyar, azért oly bizonyos,

Hogy van joga élni, forrni, élhet:

Mert ércek s bércek iszapja fölötte Ércek és bércek állnak odakötve.“

De még mindig nyílt kérdés: vajon Ady életművében nem épült fel a Templom? Főként A szétszóródás után írt verseiben? Adyban többek között eredeti filozófia rejlik, de megépítettük-e a hidat az új nemzedéknek a teljes Ady felé? Hiszen nem utolsósorban az ő állásfoglalása döntené el a kérdést. A minap Illyés Gyula Ady estéje címen remek verset írt Ady hátborzongató jóslatáról: „Hát népét a Hadúr is szétszórja." Illyés versének egyik sora így hangzik: [„üdvként várva a cáfolásra]". A zárójellel csak kiemeli sorának a fontosságát, igen, egész életében erre várt Ady: a közösség együttrezdülésére, és éppen ez maradt el. Azt remélte, hogy a papok és az urak mindenféle templomával szemben végül is az ő igéjében ismeri fel a nemzet igazi „Templomát“. Hiába várta, ezért kételkedni kezdett, hogy csakugyan felépítette a Templomot? Ismétlem: a kérdés most is nyitott.

Egyik legkitűnőbb mai költőnk, Csanádi Imre, ugyancsak verset szerzett a „Templomról". Az ő Temploma:

„Nádfödeles pajta, sár-alkotmány lehetett, mégis szentegyháznak ékesen neveztetett.“

Taposott jobbágyokat, német elől szökötteket, török sarcán sínylőket, bocskoros és mezítlábas parasztokat fogadott be:

„Mégis megtartódat benne becsüld, magyarság, ország lappangott itt, mikor nem vala ország:

Ď árváit Isten vezérelvén hitben, lett Bástya és Bátorság.“

Ezt a népi „Templomot“ is hányszor eltaposta az idő, mégis áll, és Kodály Zoltán lett a „főpapja“.

De térjünk a szétszóródás tényére, sorsunk ebben ugyancsak rokon a történelmi zsidóságéval. A zsidók minden népnél végzetesebben szétszóródtak, de ez a szinte már időtlennek tetsző megpróbáltatás elemésztette a zsidóságot? Távolról sem, az emberiség lényeges alkotó eleme maradt, és egyik töredéke éppen a közelmúltban alapított új államot. Adynak a szétszóródás előtt joga, sőt kötelessége volt feljajdulni, de nekünk a szétszóródás után merőben más a feladatunk: menteni, emberi jogokat védeni, a szétszóródottakat méltó emberi magatartásra ösztönözni. Ha más népek keretébe illeszkedtek is, népük, anyanyelvűk hű fiai maradhatnak, jó hírünket gyarapíthatják a világban, hídjaink lehetnek az emberiség felé. Sajtónk már ugyancsak ezt az elhivatottságot hirdeti az eltávozottak jobbjai felé, és furcsa lenne, ha éppen írók burkolóznának időszerűtlen „búsmagyarságba“. Németh, midőn ilyen fogható feladatokra kerül sor, „kohéziós“ (magyarul: összetartó) erőnk hiányáról panaszkodik. Vélekedése ismét féligazság, mert múltunk legnagyobb szorongatottságaiban időnként kigyúlt bennünk az összetartozás érzése, és „csodákat“ vitt végbe, azután éppen a túlzott erőfeszítés visszaütéseként elernyedt. Természetesen távolról sem csupán ebben keresendő összetartó erőnk „kihagyásainak“ az oka. Még a polgári demokráciát sem éltük át, szigorú osztálykeretekhez ragaszkodó, sőt kasztokat rendszeresítő, népi erőinket tudatosan szétziláló feudál-kapitalista társadalomból kerültünk állandósult forradalomba. Óhatatlanul magunkkal hoztuk a múlt megannyi mérgét és fertőzetét, át kellett esnünk a szocialista fejlődés gyermekbetegségem, de közösségi társadalomba érkeztünk, s itt az idő, hogy ama időnként egeket verdeső „kohéziós“ lángolásból állandó, éltető tüzet teremtsünk. De kérdem: kiveszik-e kellő részüket az írók ebből a csakugyan életbevágón fontos munkából? Irodalmi életünk kellőképpen átérzi-e a szocialista nemzet teremtésének a hivatását?