Irodalmi Szemle, 1968

1968/9 - Duba Gyula: Szabadesés (Regényrészlet)

lette; ha már úgyis felkeltem, elkísérlek a megállóig, mondja már tíz éve. Az úton keveset beszélnek, nézik, nem színesedik-e a falu felett délen az égboltozat az érkező autóbusz lámpafényeitől. Csendes hajnalokon a hangját is hallani a falu felé közeledő autóbusznak. Egyre erősödő, tompa búgás, mintha nagyon messziről indulna, s mire a faluba ér, robajjá erősödik. Az éjszaka szüli mindezt a sok furcsa érzést, meg az elutazás hangulata; az ember egyik életéből a másikba megy, és közben mindenen csodálkozik.

— Jön is már... — A kivilágított autóbusz fékezett, és megállt előttük. Morvái kezet fogott anyjával, bal kezével a vállát ölelte át, és megcsókolta az arcát, aztán fogta a bőröndjét, és felszállt az autóbuszba. A nagykendős asszony is azt mondta búcsúzóul:

— Vigyázz magadra, és becsüld meg magad!

Ami azt jelentette: becsületes légy, semmi olyat ne tegyél, amit apád nem tenne meg, mert magadat alázod meg vele, ha olyat teszel.

Azon az oldalon ült le az ablak mellé, amelyiken az anyja állt. Hárman szálltak még fel vele, munkások, akik a városban dolgoztak, és műszakra mentek. A sofőr jegyet adott neki, aztán kapcsolt, a sebességváltómű fogaskerekei tompán megreccsentek, és az autóbusz meglódult; anyja halvány árnya a sötétben felemelte a kezét, és integetett. S ő visszaintett, és eltűnő kis alakját a jóság nagykendős szobrának látta. Egyszerre szomorú lett, hogy a szüleivel szemben nem tudja kimutatni a háláját, nincs módjában segíteni őket, mert nem keres, inkább még ő szorul a segítségükre, élelmet és pénzt kap tőlük, ruhákat vásárolnak a felnőtt fiuknak, és csak azt kívánják tőle, hogy vigyázzon magára.

Az emberek bóbiskolnak körülötte, elnyomta őket a fáradtság, és folytatják korán megszakított álmukat. Odakünn egészen sötét az ég, a falu fénytelen, belevész a sötétbe, csak az autóbusz fénysugarai teszik valóságossá egy-egy részletét. Mintha elővarázsolnák a sötétből. A sofőr kikapcsolta a belső fényeket, hogy a műszakra igyekvő munkások jobban alhassanak, s azok nagykabátjukba burkolózva, mellre horgasztott fejjel gubbasztanak; kihasználják a pihenésnek azt az órányi idejét, amíg a városba érnek. Az autóbuszban is hideg van. Az ablaküvegek csörömpölnek, és mellettük a finom réseken csípős huzatok szöknek be, ingerkedve támadják az arcot, s a gallér mögé bújnak; rideg és álmosan szürke ez az utazás.

A csörömpölő pléhek és üvegek kilátástalanságába Bozsena elképzelt alakja hoz színeket; kék köpenyében ott libeg és hajladoz az autóbusz közepén, a bóbiskoló és horkoló utasok között. Senki sem látja őt, csak Morvái.

Egészen a vasúti állomásig Bozsenát figyelte.

A sötétség éppen sápadni kezdett, amikor utasokkal zsúfoltan befutott a pozsonyi gyors. Az ünnepek után munkások mentek vissza Csehországba, sokan családostul mentek, asszonyostul és gyerekestül. A gyerekek elnyújtózva aludtak az üléseken, a felnőtteknek csak ülőhely jutott, magukba roskadtan aludtak; így vándorol ma a falu, nagy ünnepek előtt és után gyorsvonaton tölt egy-egy napot. Az emberek hazajönnek emlékeik és az otthon ünnepi örömei után, ezek a nélkülözhetetlen dolgok itt teremnek számukra a délvidéken, de az új ház, a televízió vagy az autó már fenn a hegyekben vagy Csehországban terem, utána kell menni családostul, asszonyostul, gyerekestül. S a ködökbe burkolt mezőkön egyre rohannak a vonatok az éjszakában. Érdekes, hogy a fekete ruhás emberek ritkán ülnek vonatra. A fekete ruhás emberek ottmaradnak a húsvéti falu utcáján, a szélben, és lassú léptekkel, hajlottan mennek a templom felé.

Odakünn előbb a szürkület ült meg a tájon, bizonytalan körvonalú alakzatok úsztak mozdulatlan tömegében, néha fények villantak fel, ködök lebegtek a mezők felett. Olyan volt ez a derengés, mintha egy nagyon hosszú alagút vége felé közeledne a vonat; a verőfény még messze van, de a világosság kezdete már ott bújkál az alagút mélyén, megtöri a sötétet, percekig rohan még benne a vonat, s a sötétség lassan megfakul, a fény irányában gyengítik falát a szürkület tónusai, de a kifelé vezető út valahogy sokáig tart, hosszú ez az alagút. S minden egyszerre csap át a derűbe; a vonatablak keretét hátulról jövő pír festi rózsaszínűre. Felkelt a nap, a gyors mögött vörös korongja a ködök fölé emelkedett, már lángol az egész keleti égboltozat, s a vonat csattogva menekül a nap elől.