Irodalmi Szemle, 1968

1968/9 - Duba Gyula: Szabadesés (Regényrészlet)

Morvái kinyitotta az ablakot, arcába hideg levegő csapódott, kihajolt és kinézett; a kelő napot akarta látni, de sokáig nem láthatta a mögöttük futó kocsitól. Végre egy kanyarban, sivító sincsikorgás közben megpillantotta; nagy, izzó tányér volt, és mégis hideg. Beleborzongott a látványba és a hideg viharba, melyet a gyors kavart, s a légáram kormot fúj a szemébe. Elfordult, de érezte, hogy a tarkóját és a kezefejét koromszemcsék paskolják. Becsukta az ablakot. Lehajtotta a kocsifalba épített ülőkét és leült. Összekuporodva gubbasztott ott a kabátjába burkolózva egészen Pozsonyig, és közben nem gondolkodott, csak nézett ki az ablakon, majd arcát a tenyerébe temetve, görnyedten próbált elszunyókálni. Nem sikerült. S amikor meglátta a Kis-Kárpátok távoli sötét tömegét, mely jelezte, hogy közeleg a város, lelkében ösztönös és akaratlan változás történt: anélkül, hogy érzékelhette volna a pillanat jöttét vagy elmúltát, kiesett tudatából apja, anyja és az éjszakai dalok hangulata, a hajnali autóbusz csörömpölése, elfelejtette a prímást és a zengő hangú papot, a fekete kalapos férfiakat és fejkendős asszonyokat; egyszerre eltűntek előle, s a villamosok zaját és az autók kék füstjének fanyar szagát érzékelte helyettük; a vonat éppen az internátusuk mellett futott egyre lassuló futással, megcsikorduló fékekkel, meg-meglódulva. Negyed óra alatt más ember lett belőle. A bőröndjét kezében váltogatva ment fel az állomás aluljárójának lépcsőin, kiért a fénybe, és felszállt a villamosra. Egy fiatal nőt hosszan nézett, de az elfordult tőle, majd visszanézett rá, és mosolygott, s a következő megállónál leszállt. Nem baj, majd Bozsena ottmarad, nem fut el, nem száll le a villamosról... Újra otthon vagyok, nézte az utcán siető embereket, akik mozgással töltötték meg a teret, az útkereszteződéseken rendőr és zűrzavar, s a forgatag mögött mégis rend és fegyelem él, az autók nem rohannak egymásnak, s a villamosok engedelmesen megállnak a felvillanó fények előtt... Ez az ő világa, itthon van... megérkezett.

Furcsa gondolata támadt: hol volt tegnap? Honnan jön? Ott is azt gondolta; itthon vagyok. És úgy viselkedett, mint aki otthon van. Jól érezte magát.

Megmosolyogta önmagát. Ne bölcsölkedj, Bozsena már öltözködik, készíti a porszívót, a törlőrongyokat és a kék munkaköpenyt, mely alatt nem visel ruhát... Enyhe szorongást érzett, felémelyedett a gyomra, mint azok előtt a vizsgái előtt, melyektől félt. A villamos megállt az internátus előtt, az épület mögött magasodó hegyek gömbölyű tetején fehér felhők lebegtek, ráültek a hegy kupolájára, és nem mozdultak, egy helyben lebegtek, s a vörös nap színes fényekkel ragyogta be őket. Az internátus toronyórájának mutatói fekete ujjakkal megfenyegették: mit akarsz itt ilyen korán? A portástól elkérte a szoba kulcsát, C háromszáztizenöt, mondta be a számát s a folyosót, melyen lakott. Sietett fel a lépcsőkön a harmadik emeletre. A folyosók üresek és csendesek, ha szerencséje van, talán egyedül lesz az épületszárny egész harmadik emeletén. Jó lenne, nagyon jó lenne: hol vagy, Bozsena? A pléhvödör és a seprű a folyosó első szobája előtt áll, s a szobából porszívózúgás hallatszik. Az ajtó félig nyitva. Morvái benézett rajta; a fiatalasszony hajladozva dolgozott, telt alakját beragyogták a reggeli napsugarak.