Irodalmi Szemle, 1968

1968/9 - Duba Gyula: Szabadesés (Regényrészlet)

libát tett az asztalra. Először csak Ittak és beszélgettek, aztán Bíró elővette a hegedűjét és felhangolta.

— Mit játsszak? — kérdezte, és Morvái érezte közben, hogy valami megváltozott körülötte, az egész világ megváltozott, egyszerre közelibb és melegebb lett.

— Deres már a határ, őszül a vén betyár... — mondta Bírónak a dalt. Jó nagy szentimentális őszülő ökör vagyok én, gondolta mindjárt, hogyan lehetséges az, hogy az ember betyárnak érzi magát; s közben a barátja halkan játszotta a dalt, s ő dúdolva énekelt. Biró szüleinek két szép öregedő feje ott nyugodott előttük a párnán, hallgatták őket, majd a férfi felkönyökölt, és mindketten velük énekeltek. Kelletaes hangjuk volt, a férfié erős bariton, az asszonyé puha alt...

Álomvilág, gondolta, a vénülő szentimentális ökrök álomvilága, hát ide kell menekülnöm, hogy megtaláljam önmagamat, de ki elől menekülök? Vagy egyszerűen csak részeg vagyok?

— Várj...! — kiáltott Bíróra, és idegennek, távolinak érezte a hangját —, azt játszd el, hogy „Te vagy az az egyetlen ezen a világon...“ — Ivott és hangosan, érzéssel énekelte a dalt, igazában érzelmesen, és nem gondolt már arra, hogy ő most szentimentális ökör, egyáltalán nem gondolkodott, csak élt, és az ösztönei mélyén érezte, hogy a zene, a melódiák harmóniája érzelmek és élmények emlékét hordozza az életéből. Olyan képeket és hangulatokat éltetnek tovább, melyeket talán már rég elfelejtett, de a melódiák újból elővarázsolták őket, felszínre hozták emlékezete süllyesztőiből, feltámasztották tisztán és szívfájdítón. Ennek a rég énekelt és fütyült dalnak a csengése a következő emlék képeit hozza elébe: kihalt a falu utcája, csikorgó fagy abroncsában kopog. Az égen sárga telihold. Nyolc óra lehet, s ő az utcán megy felfelé, egyedül megy, léptei kopogása visszhangot ver a házak falán. Néha beleborzong a hidegbe, s közben ezt a dalt dúdolja: Te vagy az egyetlen... Mikulás estéje van, egy csomag bonbont visz egy lánynak, azt mondja majd neki, hogy a Mikulás küldi, és éppen ővele... A lány egyedül van otthon — még ebben is szerencséje volt —, nem kell magyarázkodnia a szülei előtt, takarít a lány, a döngölt agyagpadlót söpri, és észre sem veszi, amikor belép. Nagyon fiatal lány, tizenhat sincs még, ő meg már húszéves múlt... Megáll az ajtóban, és azt mondja: Jő estét. Megjött a Mikulás...

S a fiatal lány nagyon nagy barna szemével megrettenve nézi, talán fél is tőle, mert ő már felnőtt legény. Zavarában hellyel sem kínálja, csak néz, Igazán nagyon nagy barna szeme van, mint az egészen fiatal, selymes szőrű bocinak, és úgy tartja maga mellett a seprőt, mint tisztelgésnél a puskát a katonák. A szeme nedvesen csillog, és nem akarja elfogadni a csomagot... De ő rábeszéli, hogy fogadja el, az lehetetlen, hogy ne fogadja el, én azt a Mikulásnak már vissza nem adhatom, s erre nehezen mégis elfogadja, és nem köszöni meg, elfelejti. S ő felkavart lélekkel elment, anélkül, hogy megfogta volna a kezét, és egész este ezt a dalt dúdolta azután...

Sok bort ittak és énekeltek, a libahúsból Is ettek, ittasak voltak, és Bíró már nem tudott hegedülni, hamisan játszott, és dadogva azt állította, hogy nem jól fog a vonója. A szülei újra elaludtak, vagy színlelték az alvást. Ök ketten visszaindultak a mulatságba. A kivilágított ablakú kultúrház most régi kedves ismerősként várta őket, nyitott ajtaján meleg hullámokban áradt kifelé a szürkésfehér pára meg a zene, és tovább gyűrűzött az éjszakában. A tétlenül veszteglő legények csoportja megfogyatkozott, már csak az nem táncolt, aki nem akart táncolni, mert nem talált kedvére való párt magának. Nem álltak meg közöttük nézelődni, egyenesen táncolni mentek. Éjfél lehetett. Morvái bódultán táncolt valakivel, később megint mással, félálomszerűen, öntudata erősödő és gyengülő hullámverésének a ritmusára érezte, hogy a keringőnél mereven eltartja magától a könyökét, és törtet a tömegben, közben beszél a lányoknak, s azok felelnek valamit a kérdéseire, és távoli víziókként mosolyognak rá. Nem tudta, kikkel táncol, azt sem tartotta fontosnak megállapítani, hogy szépek-e vagy csúnyák, kezük forrón szorította az övét, s a hátuk, a derekuk, a mellük keményen állta a jobb karja ölelését. A körben ülő asszonyok jelenléte egészen kiesett a tudatából, nem figyelt rájuk, sodorta magával a sokaság, a forrón tolongó és egymáshoz tapadó tömeg. Arcával néha megérintette a táncosa arcát, haját, homlokát, távoli üzeneteket és ígéreteket olvasott ki meleg mozdulataikból, és igyekezett őket minél szorosabban maga mellett tartani. Később ez az élménye is elmúlt, valahogy szétfoszlott és jelentéktelenné vált, s akkor már nem maradt semmi a számára, ami a tudatáig hatolt volna... Ekkor ment fel a színpadra, és Ötven koronát adott a hegedűsnek, hogy játssza el a dalt: „Sárga-