Irodalmi Szemle, 1968

1968/9 - Duba Gyula: Szabadesés (Regényrészlet)

szájszeglettel küzdöttek a nevetéssel. A front alatt a padok nagy részét eltüzelték a katonák. Azon az éven április második vasárnapján tartották az első istentiszteletet. A tankok már fenn Jártak Csehországban, s a falura meleg tavaszi napfény derült; na. gyón sokan Jöttek a templomba. Székeket és lőcákat kellett összehordani, hogy az emberek elférjenek. Hangosan sírtak a pap beszédén. Még most Is jól emlékezett, ahogy az asszonyok sírtak, fel-felcsukló zokogással, már-már jajongva, s nem szégyell- ték, hogy sírnak. A férfiak Is törülgették a szemüket, volt, akt a padra borult, a pap erős hangon beszélt, és fehér zsebkendőjével megtörülgette a homlokát, mert az őszintén átérzett beszédbe verejtékezett. Nagyon szépen beszélt, mondták utána az emberek, öröm őt hallgatni, olyan okosan beszél. A lélekhez szól. Azután évekig nagyon sokat Jártak a templomba, eljöttek olyanok is, akik évekig a tájára sem néztek, mert valami nézeteltérésük akadt Istennel, de a háború átvonulása megtérítette őket, legalábbis így beszéltek róluk akkoriban. Akkor maradt üres és egyszerre fölöslegesen nagy a templom, amikor a gazdák nagy részét Magyarországra telepítették, már az összehordott lőcákra sem volt szükség, és mindenki hazavitte a magáét, mert nem volt, aki rajtuk üljön. A faluba evangélikusok települtek, és háznál tartották vallásos összejöveteleiket.

Most a fiatal férfiak padjai üresek, néhány fiatal házasember az idősebbekkel ül, Megszámolta a férfiakat, összesen huszonketten voltak. Az asszonyok többen vannak, de így is szembetűnő, hogy a templomba járők száma az évekkel egyre fogy, egyre szűkül a régi falu, melyhez gyerekkori emlékei fűződnek. Mulatságos történetekre emlékezett tovább: egy évtizeddel ezelőtt az öreg basszus hangú előénekesnek középkorú, bariton vetélytársa akadt. Nyilvános párbajukra még most Is Jól emlékszik. Hosz- szan elnyújtották mindketten a zsoltárok végét, hogy ki bírja tovább tüdővel, alig győzték kivárni a többiek, olyan hosszúra nyújtották az énekek végét; az öreg basszus minden erejét beleadta a csatába, de nyilvánvaló lett, hogy a fiatal bariton nem enged. Az aggastyánnak át kellett adnia a helyét, meg is halt rövidesen.

így ábrándozott Morvái, s arra rezzent fel, hogy a padok megreccsennek, az emberek felállnak, és énekelni kezdenek. A pap ős az egyik kurátor felhajtja a templom közepén álló asztal bíbor bársonyterítőjét, és elrendezi rajta a kenyérszeleteket. A kurátor bort tölt a két ódon arany serlegbe. Közben nem hal el az éneklés, s a férfiak sorban megindulnak az asztal felé. Megállnak a pap előtt, elveszik kezéből az apró kenyérszeletet, szájukba teszik, és lassan megkerülik az asztalt, aztán a pap feléjük nyújtja a serleget, kortyintanak és a helyükre mennek. Egyszerűségében is méltóságos szertartás, megfogja az embert, talán azért, mert olyan komoly arccal kortyolnak a borból. Amikor a lányokra került sor, elmosolyodott magában. Ö is így ment a konfirmáció után az asztal körül, szájában a szelet kenyérrel. Zavarkeltő és szokatlan szertartásnak bizonyult elfogyasztania a kenyeret, mert nem bírta lenyelni megilletődöttségében... Csak rajta, biztatta önmagát, nyeld már le, hát mi lesz veled? A pap már a borral teli serleget nyújtotta feléje, s a kenyér még mindig nem csúszott le a torkán. Parányi jókedvet látott felvillanni a pap szemében, nagyokat nyelt, szinte fuldoklott, de okosabbat nem tudott kitalálni, mint hogy a szája szegletébe tolta a kenyeret, úgy ivott a borból. Kínos zavarában Imádkozni Is elfelejtett.

Hazafelé mentek már a templomból, amikor anyja megkérdezte, miért nem ment le úrvacsorázni a többiekkel.

— Féltem, hogy zavaromban nem bírom lenyelni a kenyeret — felelte mosolyogva, s az anyja gyors oldalpillantással ránézett: okosabb tréfát már nem is tudott volna kitalálni?

2

A cigányok ebéd közben jöttek be az udvarba. A konyhaajtóban megálltak, és játszani kezdtek: egy prímás, egy kontrás, egy klarinétos és egy nagybőgős. A szomszéd faluból valók, apja régi ismerősei. Űk játszottak harminc évvel ezelőtt a szülei lakodalmán, s azóta is minden nagyobb ünnepen eljöttek a hangszereikkel ünnepet köszönteni. Szélesen mosolygó arccal, fehéren villogó fogakkal húztak egy régi csárdást; előre örültek a barátságos fogadtatásnak és a pénznek, amit majd kapnak. Morvaiéknál mindig kaptak pénzt, apja kedvelte őket, soha nem beszélt erről, de bizonyára azért kedvelte őket, mert élete legszebb napjára emlékeztették, s az akkori nóták mélyen a lelkében maradtak.