Irodalmi Szemle, 1968
1968/9 - Egri Viktor: Agnus Dei (Regényrészlet)
Felöltőmről lejejtettem a Dávid, csillagot, de meglátszott a nyoma. így nem mehetek az utcára, nem szállhatok vonatra. Szerencsémre volt még egy könnyű kabátom, arra nem varrtam fel a csillagot. Csak egy aktatáskát vittem magammal a legszükségesebb holmival. Az állomás előtti téren gárdisták és csendőrök cirkáltak. Nem kockáztathatom meg, hogy igazoltassanak. Gyalog kell nekivágnom az útnak, Récsén vagy Szentgyörgyön talán kockázat nélkül felszállhatok a zsolnai személyvonatra. Amint Récsén befordultam az állomás felé vezető útra, szuronyokat láttam villanni a napfényben. Akkor hát vissza az országútra, és gyalog tovább! Megszoktam a hosszú túrákat, nem éreztem fáradtságot, fóval a falun túl, kint a határban egy tehergépkocsi fékezett le hirtelen előttem. A sofőrfülke ajtaja kinyílt, és a kék kezeslábasba öltözött sofőr rámkiáltott: — Ugorjon fel hamar! Egy pillanatra megdermedtem. Ez az ember magával hurcol, a legközelebbi faluban átad a csendőrségnek. Ám ahogy felsegített a fülkébe, és maga mellett helyet szorított, a tekintetén, a keze szorításán éreztem, hogy tévedtem. Gázt adott a motornak, és rám szólt: — Megbolondult, ember! Ogy mászkál fényes nappal a táskájával, hogy száz lépésről felismerik. Munkásruhát vagy parasztgúnyát nem tudott szerezni? — Nem tudtam, nem is gondoltam rá. — Persze, ilyenkor fejetlen az ember... Trencsénig elvihetem. Vagy előbb akar leszállni? — Előbb! — Rossz idők járnak magukra. Miért nem tesznek ellene valamit? Annyi gazdag rokonuk, befolyásos barátjuk van a világon. — Súlyosabb gondjaik vannak. Nem érnek rá törődni velünk. — Vagy nem akarnak törődni. A gazdag könnyen megfeledkezik a szegényről. — Talán nem is tudják, mi történik itt. Csak ez lesz a hiba. — Ne mentegesse őket! Aki a napos oldalon sétál, nem érdemel egy jó szót tőlünk. Nem kérdezett többet, pedig jólesett volna, ha nem hagy magamra kínzó gondolataimmal. Egyenes derakú, termékeny férfi; szőkeségével és egészséges barnapiros arcával fankót juttatta az eszembe. Ö ül ilyen egyenes tartással a kocsijában. Amikor a főtéren leszálltam, levette kezét a kormányról, és szalutált: — Sok szerencsét! — Köszönöm, barátom! Krőzusként kellene megajándékoznom, de földönfutó vagyok, be kell érnie ezzel a két udvarias szóval, ennél többet nem adhatok. A Ferencesek utcájába siettem. Amióta a rendelet a Hlinka utcából kiparancsolta őket, anyám ott húzódott meg húgommal egy szoba-konyhás lakásban. A lakás ajtaján pecsét. Egyszerre olyan szívszorongató fájdalommá nőtt a gond, amely idáig űzött, hogy majd lerogytam a küszöb elé. Minden ízemben és idegemben most éreztem csak, hogy két napja talpon vagyok, egy szemhunyást sem aludtam. A szomszéd lakásból kijött egy fekete fejkendős idősebb asszony. — Az anyját keresi? — ismert fel. — Öt! Körülnézett, és felszólított, kövessem a konyhába. Ott leültetett, és részvéttel vegyes kíváncsisággal nézett. — Hát mégis elvitték őket — mondtam végsőkig elcsüggedve. — Már tegnap délután... A húga délelőtt még a gyárban dolgozott. Onnan szaladt haza, amikor telefonáltak érte... Ö is rajta volt a listán, szegény! Elfeketedett körülöttem minden. Hát ezt tette az a nyomorult náci! Hitegette Ruthot, hogy az utolsó percig tiszta fejjel végezze munkáját, végül cserbenhagyta. — Megkínálhatom egy kis kávéval? — kérdezte az asszony. — Ne kéresse magát. A maguké a kávé, a cukor is. Itt hagyták nálam a jó holmijukat, a húga egész kelengyéjét. Mindent elvihet, uram. — Maradjon itt. fó helyen van magánál. Megittam a kínált kávét, de a kenyér kifordult a számon. Ott alhatok nála, ha nincs hol lennem, mondta részvéttel az asszony.
