Irodalmi Szemle, 1968

1968/9 - Egri Viktor: Agnus Dei (Regényrészlet)

Nem látott rajtam sárga csillagot, talán azt hitte, hogy kivételezett vagyok. Nem maradhattam. Ha rosszakarói vannak, a nyakára hozzák a kopókat, hogy valakit rejteget, és bajba kerül.

— Köszönöm, lesz hol aludnom — mondtam, és elköszöntem.

A közeli Bástyasétányon, a várjál alatt leültem egy padra. Bevárom itt a sötétedést, aztán megpróbálok valahogy visszajutni Pozsonyba. Most már elfogadhatom Czabán segítségét, nincs, ami itt tartson.

Alig mutatkozott ember a várfal alatti ösvényen. Lent, az egykori várárok mélyén, a fák között csak néhány gyerek labdázott. Akik elmentek mellettem, bizonyára vonatra váró idegen utast láttak bennem. A szorongás és fájdalom teljesen apatikussá tett; mégis volt egy jó érzésem: apát korai halála megkímélte, hogy öt is elhurcolják. Szegény öreg, ő csak a munkátlan élete ellen lázadt csöndesen és fogyó életkedvvel. Milyen jó, hogy nem élte meg ezt a lelketlen, sötét zuhanást! Ruth talán kibírja a rá váró nehéz időket, de anya belepusztul, jobb lett volna, ha ő sem éli meg ezeket a napokat.

Egyenruhások közeledtek. Ott maradtam ülve, lehajtott fejjel, értelmetlen lett volna az utolsó pillanatban elfutni. Elmentek mellettem, ügyet sem vetettek rám. De a Bástyakapunál az egyik visszafordult.

— Mit keresel itt, Heini?

Jankó állt előttem teljes díszben, csizmásán, bojtos sapkában és tőrrel a derékszíján. Képtelen voltam minden szóra.

— Téged nem vittek el...? Talán kivételezett vagy? — szorongatott a kérdéseivel.

— Nem vagyok.

— Akkor hát megszöktél?

— Jogom volt hazajönni, hogy megnézzem, mit tettetek az enyéimmel... Későn jöttem, el sem búcsúzhattam tőlük.

— Amit elmulasztottál, bepótolhatod.

Kábultságomban nem értettem, mire céloz gúnyos szavaival. De egy percig nem hagyott kétségben szándéka felől.

— Mindjárt holnap mehetsz utánuk. Szépen együtt lesz az egész család, még Ali fivéredet is megtalálod.

— Ne tréfálj, Jankó! A biztos pusztulásba vitték őket!

— Ostobaság, Heini!... Önálló államotok lesz Galíciában. A Führer nagylelkűen megengedi. Még miniszterségig viheted ott a bölcs fejeddel.

— Elhiszed a dajkamesét, hogy élni hagynak minket?... Hát él valaki abból a sokezer munkaszolgálatosból, akit elhurcoltak a Birodalomba? Mind elpusztult.

— Honnan tudod?

— Egyikük sem írt. Egyetlen életjel nem jött tőlük. Eltűntek, elnyelte őket a barna pokol... Es ők is sorra elpusztulnak. Ki előbb, ki utóbb.

A képe elvörösödött. Azt hittem, hogy haragjában nekem ugrik.

— Hát dögöljenek meg mind. Nem érdemelnek mást — tört ki dühösen. — De a Führer nagylelkű. Élni hagyja az egész szemétnépet... Es te ne merészelj kételkedni abban, amit írásban kaptatok.

Nagy meggondolatlanság volt tőlem, hogy magam ellen ingereltem, de forrtam én is a haragtól, s nem tudtam hallgatni.

— Tudod is te, mi az a nagylelkűség?! Árva lengyel gyerekekkel megásatták a sírjukat... Ö, nagyon irgalmasok! Nem temették el élve őket, előbb kézigránátokat hajítottak közéjük, és géppuskatüzet nyitottak rájuk... Gondolj a te két gyerekedre... ha velük történik.

— Hallgass! Nem igaz!

— Majdánek, Treblinka, Bergen-Belsen — elfulladt lélegzettel panaszoltam fel a neveket. A tavaszi napsütésben, ott a sétányon, a zöldellő bokrok alatt, én szakadtam darabokra a gyerekekkel, én fulladoztam egy zárt autó benzingőzében, engem hajtottak meztelenül a golyószórók elé — de Jankó szélesen elterpeszkedve csak állt előttem, vigyorgott és nevetett.

Mint annyiszor életünkben, most is hiába pereltem vele. Szentírásnak vett mindent, amivel a propagandájuk etette őket — az államfő papi méltósága nem tűrné el, hogy a rendelet egyetlen betűje hazug legyen. En dőlök be a könnyen megcáfolható zsidó-