Irodalmi Szemle, 1968
1968/9 - Egri Viktor: Agnus Dei (Regényrészlet)
Jakab a kivételezési igazolványával felszaladt a járási hivatalba. Bizonyára lepénzelte a kitelepítés ügyeit intéző hivatalnokokokat, hogy a járási főnök elé került. Ott aztán csaknem térdre rogyva könyörgött, írják át az igazolványát a háromgyermekes öccse nevére, ő megy el helyette, özvegyember, gyereke nincs. Nem volt tanúja ennek a tárgyalásnak, annak sem, hogy tízezer, majd húszezer koronát rakott a járási főnök elé. Ezt az a pénzéhes Kúdelka mesélte el később. A megpuhított és átírásra hajlamos járási főnök rendelte magához a fűszer-nagykereskedővé előlépett bádogost. A húszezer korona — Kúdelka szerint ötvenezer volt — ottmaradt az asztalon, de éjszaka a vonatra mégis Náckót rakták családostul, mert Kúdelka ragaszkodott az ő zsidajához. ölni tudtam volna, darabokra tépni azt a barom Kúdelkát. Amikor a szemébe vágtam, hogy pénzéhes zsidóbérenc, megrökönyödve nekem támadt: — Kikérem magamnak! Nekem ötvenezer koronát kínált, hogy menjek bele a cserébe, de én visszautasítottam. Javában folyt ez a tisztogató munka, amikor telefonáltak, hogy mentőkocsimmal siessek a Templom utcába, az ortodox zsidó hitközség házához. Öngyilkosságot követett volna el valaki, felvágta az ereit, vagy mérget ivott, és még nem patkóit el? Eddig három öngyilkosságról hallottam, de egyiknél sem kellett a mentő. Méreggel, kötéllel végeztek magukkal. A kötözéshez jól értő, ügyes kezű Sebesztát ültettem magam mellé. Sokat locsogó, fontoskodó ember, de engem egy szemvillanásra megért, és tudja, hogy ahol életveszély van, ott sietni kell. Amikor a házhoz értünk, kiderült, hogy nem történt öngyilkosság. A négytagú csoportot vezető csendőrőrmester felszólított, hogy egy ágyban fekvő, mozdulni képtelen öregasszonyt szállítsunk ki a barakktáborba. — Kivihették volna fiákkeren — füstölögtem jó hangosan. — Tegye, amit parancsoltam! — szólt rám a csendőr. Fein papát, a rezes szakállú, vén héber tanítót találtam a konyhában. Ünnepi selyemkaftán volt rajta, a fején fekete prémkucsma. Asztalra rakott tömött hátizsákjában egy barnainges kotorászott. Az öreg lélektelenül nézte. — Hol a felesége, öreg? — szóltam rá a félelmében szinte megdermedt emberre. — Mit akarnak vele, az istenért!... így nem vihetik el — jajdult fel. Zagyváit még valamit. Az utamban állt. Félrelöktem. Utánam jött a szobába, a karomba kapaszkodott, és egy csomó bankót próbált a kezembe nyomni. — Uram, jó uram, könyörüljön... őt ne vigyék... A szomszédok megígérték, ápolni fogják, ha itt maradhat! — Dugja el a piszkos pénzét! — kiáltottam rá. — Itt nem maradhat! Magasra polcolt párnákon, fehér pehelydunyhával letakarva feküdt az öregasszony, s oly tág szemmel nézett, hogy egy szem volt az egész arca. — No, mama, visszük magunkkal — hajtottam fel a dunyhát. Fel voltam készülve, hogy megcsap a mosdatlan béha betegek savanykás bűze, de a fehér rékliben, hosszú fehér ingben, harisnyásan fekvő öregasszony teste jó szagú volt, mint a szappanos fürdővízből kiemelt és bolyhos kendőbe csavart csecsemőé. Sebeszta a padlóra tette a hordágyat, és én felnyaláboltam az öregasszonyt. Olyan könnyű volt, mint egy tízesztendős gyereklány. Erőtlen, vékonyka karjaival megpróbált ellenállni, és közben eszelősen jajgatott: — Eresszen el!... Itt akarok meghalni! Hagyjanak itt. Ne vigyenek el! Rátettem a hordágyra. Az úristen a tanúm, hogy nem voltam durva hozzá. Még le is takartam és csitítottam. — No, mama, muszáj elvinnünk. Nem történik semmi baja! Ott állt a közelemben a szakállas vénember. Akkor láttam csak, hogy bot van a kezében, és az ég felé1 emelve fenyegetőn rázza. — Hol vagy, te Isten, hogy ezt tűröd? — átkozódott németül. — Hol vagy? Mutasd magad!... Sújts le a gyilkosokra! Pusztísd el őket! Olyan volt ez a habzó szájú, kaftános vénember, mint egy dróton rángatott bábu. Nevetnem kellett rajta. Most felém fordult, s azt hittem, a két szeme kiugrik az üregéből. Ilyen arcot még életemben nem láttam, a halál ez, kaftánba bújt, szakállt ragasztott csontos állára a kaszás, hogy fel ne ismerjék.
