Irodalmi Szemle, 1968

1968/9 - Egri Viktor: Agnus Dei (Regényrészlet)

Egy lépést tett felém, és én visszahőköltem, olyan ijesztő volt.

— Te, gyilkos! — kiáltott rám. — Száz halállal halj meg, te fenevad!

Rám sújtott a botjával, még idejében elkaptam, egy rántással kitéptem a kezéből, és fejbe vertem vele. Jaj nélkül esett elém, elrúgtam magamtól, és rátapostam: pusztulj, te büdös féreg!

Sebesztával felkaptuk a hordágyat a hörgő asszonnyal, és kivittük a kocsihoz. A többi már nem az én dolgom, összefutott elég asszony, térítsék eszméletre, aztán ki vele a házból, ki ebből az országból, hogy ne kerüljön a szemem elé többé.

Egyenesen a barakkokba hajtottam. Lesz ott is elég asszony, aki gondozza a bénát, amíg felrakják a vonatra.

Amikor a barakkok közti térségen megálltam a kocsival, egyszerre odasereglett a fél tábor. Az ördögbe ezekkel a kíváncsiakkal!

— Hoztunk egy béna vénasszonyt Törődjenek vele! — kiáltottam a némberekre.

De nem volt szükség rá; holtan emeltük ki a kocsiból. Engem nem érhet vád, nem felelek a haláláért. A fia nem bánhatott volna vele gyöngédebben. Bizonyára az ijedtség ölte meg. Az öreget le kellett ütnöm, láthatta ő is, hogy bottal támadt rám.

Fárasztó, nehéz nap volt, bár én jóformán csak néztem a történeteket. Holnap folytatódik a munka, hiszen a barakktáborba csak a kijelöltek felét sikerült összeterelni.

Terka szótlanul tette elém a vacsorát. Az arca komor volt, a szája durcásan kes- kenyre zárt.

— Mi bajod? — szóltam rá.

— Tudhatnád, hát ne kérdezd.

— De igenis kérdezem: mi nem tetszik neked?

— Egyél! Jobb lesz, ha nem faggatsz!

Eltoltam magamtól a tányért:

— Te aztán értesz hozzá, hogy ilyen nehéz nap után elvedd az ember étvágyát.

— Miféle nehéz nap után...? Nehéz volt elcipelni és megölni azt a szerencsétlen beteg öregasszonyt?

— Mit fecsegsz? — csaptam nagyot az asztalra. — Jó, hogy nem vágod a képembe: én öltem meg!

— így is mondhattam volna!

Egy mozdulattal lesepertem a tányért az asztalról. Életemben nem tettem ilyet, de először történt az is, hogy Terka így megbántott. A düh majd szétvetett.

— És ha én tettem volna? Mit sajnálod azt a vénasszonyt?

Szóváltásunkra beszaladtak Terka szülei.

— Mi van veletek? — kérdezte ijedten az anyósom.

— A lánya gyilkosnak mond. Mert egy vén zsidóasszony véletlenül meghalt a mentőmben.

— Nem volt olyan véletlen. Miért ütötted le azt a tehetetlen embert? — lépett közelebb az öreg Roller.

— Honnan tudja, hogy leütöttem?

— Tudja a fél város... Legalább is azok, akikben maradt egy szemernyi emberség.

— Miféle emberségről fecseg...? Hol él maga? A holdban...? Önvédelemből tettem, ha mindent tudni akar. Megátkozott, a botját emelte rám.

— Önvédelemből... te, a bikaerőddel! Ha ráfújtál volna, elszédül... Elég bajuk van, miért szaporítottad...? Van annyi hatalmad, hogy rájuk szólhattál volna: itt az orvos döntsön!

— Nem mindegy az, hogy ma vagy holnap viszik el?

— Nem mindegy! Holnapig sok minden megváltozhat.

— Ördögöt! — futott el újra a düh. — Nem változik semmi, arra mérget vehet... Nem is értem, mit sajnálja azt a rühes népséget!

Az öreg a kezét tördelve feleségéhez fordult:

— Hallod, mama, neki rühesek! — És megint rám támadt. — Az öreg tanító, akit leütöttél, tizenöt esztendeig ápolta a béna feleségét... Gondozta, etette és mosdatta tizenöt éven át... Kérdezd meg Terkától, mennyi türelem és szív kell hozzá... Minden szabad percében ott ült az ágyánál, egyetlen éjszaka sem mozdult el mellőle, nem nézett más asszonyra... Csak a szentek ilyen türelmesek... Te egy szent embert ütöttél le, és megölted a feleségét.

— Elég volt! — ugrottam fel, és nyúltam a sapkám, a derékszíjam után. Terka hall