Irodalmi Szemle, 1968
1968/9 - Egri Viktor: Agnus Dei (Regényrészlet)
s úgy látszott, hogy igazam van, de mikor egy újabb hűlés döntötte ágyba, már nem kelt föl többé. Nagyanyám táviratban közölte velem a halála hírét és temetése idejét. Csak anyámmal utaztam ki Lehotára. Terka kikérhette volna magát a kórházban, de én nem erőltettem, hogy velünk jöjjön. Ha eddig nem tudta, hogy az esperes úr a nagyapám — talán sejtette, de erről sohasem esett szó köztünk —, most, a halála után felesleges volna hánytorgatni. Vajon gondoskodott-e a főúr nagyanyámról végrendeletében, ahogy ez plébáiákon vagy módos özvegyembereknél szokásos? Túl van ő is a hetvenen, rég nyugdíj járna neki. Hiba volt tőlem, hogy nem kérdeztem tőle: bejelentette-e a főúr a betegsegélyző- ben, és fizette-e az illetékeket. A temetést követő halotti tor után, amikor az utolsó vendég elhagyta a plébániát, és magunkra maradtunk, egyenesen megkérdeztem: — Most mi lesz, nagymama? Kap valami nyugdíjat? — Kapok, galambom. Kis pénz az. Az élethez kevés, az éhhalálhoz sok. — Itt akar maradni öreg napjaira a parókián? — Ha akarnék is, nem maradhatok. A káplán úrnak nincs szüksége rám. Ha kinevezik plébánosnak, idehozza az özvegyasszony nővérét, az vezeti majd a háztartást. Anyámra néztem. Arra vártam, hogy felszólítsa: költözzék hozzá, ha itt a parókián minden elrendeződik. Ez az egyetlen helyes megoldás, békét teremtene végre köztem és az anyám közt is. Amióta elköltöztem hazulról és megnősültem, nem akadályozhattam meg, hogy Jakab úr el ne járjon hozzá. Elég egy rosszakaró, és anyám csúnyán ráfizet erre az átkozott barátságra. Valahányszor én intettem meg, ridegen elhárította, hogy beleártsam magam az életébe. — Semmiféle törvény nincs arra, hogy ne beszélhessek vele. — Ki hinné el, hogy nem fajtalankodnak. Börtönbe kerül, és engem is szégyenbe hoz. — Ha olyan gonoszak az emberek, szívesebben megyek börtönbe, mint hogy köztük éljek. — Miattam azt a zsidót felakaszthatják, akár fel is négyelhetik, de ha maga börtönbe kerül miatta, azt megsínylik az unokái. Most itt az alkalom, hogy megoldást találjon az életemnek ez a fájó kérdése. Ha nagyanyám odaköltözik hozzá, vigyáz majd rá, elejét veheti minden bajnak. Már a puszta jelenlétével megakadályozhatja, hogy az emberek rossz szemmel nézzenek anyámra. — Én nem vehetem magamhoz, nagymama. Jó asszony az anyósom, de nehezen férne meg vele — mondtam. — De anyánál van bőven hely. Jól erezné magát nála, és hozzám, a dédunokáihoz akár mindennap eljöhetne. — Jól gondolod, galambom, de én itt maradok Lehotán. — De hiszen azt mondta, hogy a parókián nincs helye! Hol akar itt élni? — Ne aggódj miattam. Jó helyem lesz, jobbat nem is kívánhatok. Elmegyek a Jege- nyés tanyára. Elhűlve meredtem nagyanyámra: — A Schnitzer zsidóhoz? — Én nem nézem, hogy zsidó vagy keresztény. Már öt esztendeje kéri, hogy költözzem át hozzá, de nem hagyhattam itt a beteg főurat. Csak az én főztömet tudta enni, csak én nyúlhattam a beteg testéhez. Nekem megengedte, hogy tisztogassam, etessem. Most aztán, hogy megnyugodott az Orbán, nincs akadálya, hogy kimenjek a Jegenyés tanyára. — A cselédje akar lenni annak a zsidónak? — Itt sem voltam cseléd, ott sem leszek, ha egy fedél alatt élek vele. — Zsidó, zsidó — égtem a haragtól. — Nem engedik meg a törvények. — Miféle törvények? — A faj tisztaságát védő árja törvények, nagymama. Ismernie kell őket, hiszen olvas újságot, hallgatja a rádiót. Tiszteletben kell tartania őket. — Nem tarthatom tiszteletben azt, ami istentelen! — Értse meg, nagymama, kényszerrel élhetnek. Nagyanyám komoran nézett rám; kék szeme — az én Milka kislányom gyönyörű kék szeme — megtelt könnyekkel, és halkan, de határozottan mondta:
