Irodalmi Szemle, 1968

1968/9 - Egri Viktor: Agnus Dei (Regényrészlet)

Nehéz idők járnak ránk, mondtam a páternek, pedig akkor még nem sejtettem, hogy a hitleri jóváhagyással megalakult új állam törvényhozásának nem lesz más gondja, mint nacionalista és fajvédő szellemben gyártani a rendeleteket a csehek, a kommunisták és a zsidók ellen.

Vajon bántotta-e Jankót, hogy egykori gazdáinak útilaput kötöttek a talpa alá? A vagyonuk nem veszett el ugyan, a műhelyt idejében ráíratták pán Jaromír újdonsült veje nevére, de az öregeknek nem volt itt maradásuk.

— Helyesled, hogy kitelepítették Jelínekéket? — kérdeztem tőle, amikor a kolostort elhagytuk. — Tőlük tanultad a mesterséget, mindig dicsérted őket.

Jankó a vállát vonogatta:

— Nem tagadom, jól bántak velem, de azért kihasználtak. Elterpeszkedtek ők Is, mint a zsidók. Nem volt semmijük, amikor idejöttek Náchodból. Vagyont szereztek a mi kárunkra.

Darálta tovább a magáét, szajkózta mindazt, amit a pálos templom mögötti Gárdistaházban, egy vastag falú, kétemeletes kaszárnyaépületben — a Monarchia idején a helyőrség katonai raktárául szolgált — aranysujtásos, lakkcsizmás parancsnokai beléje sulykoltak.

(Az igazság kedvéért fel kell itt jegyeznem azt is, hogy a kifakadásában volt némi igazság. A húszas évek kezdetén indult „invázió“ cseh és morva földről ideöntötte a szakemberek, képzett tanerők, orvosok, az állami közigazgatásban jártas hivatalnokok és csendőrök ezreit, de velük együtt az országot gyarmatnak tekintő kalandornépet is. Köszörűsöknek, hintáslegényeknek, vándorkomédiásoknak csúfolták ezeket az aranyásókat. Prága ésszerűtlen gyarmatosító politikája most hozta meg áldatlan gyümölcsét.)

Az új állam urai folytatták munkájukat. Friedmannék boltjába is beült egy arizátor. Ismertem Kúdelka urat még bádogosmester korából. Hallottam anyámtól, hogy mindjárt a „bemutatkozása“ napján udvariasan kitessékelte az öreget: ne fárassza magát, Friedmann bácsi, a két fiával megleszek, szükségem van rájuk, mert nélkülük — nem szégyellem bevallani — megállna a verkli, de maga a pólisi szakállával meg a sábesz- deklijével maradjon szépen otthon.

Hugó még nősülése előtt vaskereskedést nyitott a házban, egy Málek nevű gárdista személyében ő is kapott „vagyonmentőt". Ogy tudtam, hogy Jankóval együtt inaskodott ez a nem éppen barátságos arcú ember. Friedmannék féltek tőle, a sötét múltjától, ami azonban nem volt akadálya gazdasági karrierjének.

— Te nem aspirálsz valami jó boltra vagy műhelyre? — kérdeztem Jankótól.

Legyintett:

— Amihez nem értek, ahhoz nem nyúlok!

Ez becsületesen hangzott. Valahogy békülékeny hangulatban váltunk el egymástól.

Pozsonyban Irén, a menyasszonyom azzal fogadott, hogy eleget tesz a fivére kérésének: anyjával együtt utána megy Palesztinába. Nem foghatom vissza, nem lehetek a szerelemben erőszakos és követelőző. Nem mondhatom: ne tedd! Meneküljünk egymás karjába, minket nem tehet boldogtalanná a világ, ha kitartunk egymás mellett. Minden idegszálammal éreztem, hogy nem köthetem az ő sorsát az enyémhez. Ha ki tud törni ebből az ördögi körből, bűn volna rábeszélni, hogy maradjon.

Irén nem kérte, hogy tarsak velük. Anyámtól és húgaimtól nem válhatok meg. Találkozunk-e még valaha? Irén fogadkozott, hogy vár rám mindaddig, amíg szabad emberként nem találkozhatunk, és nekem nem kellett mondanom, hogy más nő nem lesz az életemben.

Adhat-e az élet szebbet és többet, mint két ember szerelmét? Évezredek óta ezt éneklik meg a költők, és évzeredek óta ezt a legszentebbet pusztítják tűzzel és vassal a hatalmasok.

Hogy irigyeltem most Jankót a két gyönyörű gyermekével, a csöndes családi boldogságával! Hányszor vetette a szememre oly konokul, hogy mi az élet napos oldalán járunk! Hol az a nap, hol találom a melegét, Jankó? Árnyék fog körül, egyre sűrűsödő, reménytelen sötétségi

Nem lettem hűtlen Samu bácsihoz és a Széplak utcához. Az ő udvari lakása és műhelye közelében béreltem szobát egy magányosan élő özvegyasszonynál. Egy este váratlanul Erna húgom toppant be hozzám.