Irodalmi Szemle, 1968
1968/9 - Egri Viktor: Agnus Dei (Regényrészlet)
ön. Am az én materialista világnézetem nem akadályoz meg abban, hogy például a kereszténységben ne csodáljam a magasabbrendűséget, a költészetet és a szépséget. A páter szeme hirtelen egészen kinyílott, székében előrehajolva figyelt, és egy kézmozdulattal bátorított, hogy folytassam. — A zsidók haragvó istenét lehozták a földre, és egyszerű, szenvedő emberré, egyben Isten fiává tették az egyszerű halászok és mesteremberek között — mondtam. — Bősz arca meglágyult, töviskoronával a fefén a szenvedésében is megindítóan emberi lett. A másik nagy szépsége hitüknek, hogy költőien összekapcsolták, ami a nőben a legcsodálatosabb: a szeplőtlenséget az anyasággal. A páter elnézően mosolygott: — Ne vegye zokon, uram, de nagyon laikusok a gondolatai. Több ez, mint magasabb- rendűség, költészet és szépség. Isten nem azért küldötte az ő Fiát a világra, hogy ítélje a világot, hanem, hogy az a világ üdvözüljön őáltala... Le ne haragudjon, uram, a legfontosabbat, a katolicizmus lényegét nem fogta fel... Megértem különben, hogy így van, hiszen a mi egyszerű hívőink legtöbbje sem fogja fel igazi nagyságát, — Ön bizonyára a szeretet útjának hirdetésében látja a lényeget — mondtam. Megint rés nyílott a páter szemén, csodálkozva méregetett és emelt hangon felelte: — Pontosan abban, uram. Szeretném megértetni önnel, hogy ez a mindent átfogó és megváltó szeretet, melynek Krisztus az isteni jelképe, nem ismer sem korlátokat, sem határokat, mert végtelen és örök. Hatalmasabb mindennél, még a halálnál is, a múlandó földi életbe szent célokat visz, felemeli az embert a porból és a végtelen, az isteni felé, az üdvözülés felé vezeti. Az embert — önt is, kedves uram, ezer veszedelem fenyegeti, és a veszedelmektől egyedül a hit, a szeretet vallása mentheti meg. Nem emlegetett sem poklot és elkárhozást, sem mennyországot, úgy hangzott minden szava, mintha szent szöveget idézett volna. Először beszéltem vele életemben, s úgy éreztem, udvariatlan volnék, ha itt a szobájában vendégként perbe szállnék vele, kétkedésemmel megcáfolni próbálnám mindazt, amivel szavaimat kiigazította. Nekem elég lett volna, ha prédikációiba illő idézetei helyett csupán annyit mond: a hit annyi, mint hinni, mint ledobni magunkról lelkünk zavarait, elhányni a kételyeket és megnyugodni. Nem kellett volna az örökkévaló szeretet végső céljáról beszélni, ami költői és szép, dehát ez a szeretet két évezreden át nem tudta megakadályozni a háborúkat, nem tudta eloltani a máglyákat, megszüntetni a gyűlölködést és üldöztetéseket. A páter folytatta: — Ön azt állítja, hogy más értelemben hívő, de a saját szavaival megcáfolja. Ön érett arra, hogy gyökeresen változtasson az életén. Felálltam, és néma meghajlással jeleztem, hogy tapintatos szavaira már nem kívánok felelni. — Boldog volnék, ha én avathatnám be a katolicizmus magasztos misztériumaiba. Többet szeretnék, mint az érdeklődését felkelteni. Ehhez persze hosszabb időt kellene szakítanunk. Mikor kereshet fel újra? — Nem ígérhetem meg, főtisztelendő úr. Nehéz idők járnak ránk, és nekem mindenre fel kell készülnöm. Amikor lejöttünk a lépcsőn, fankó rám támadt: — Mire volt jó ez a locsogásod? — Nem volt az locsogás, Jankó. — És miért lett egyszerre olyan mehetnéked? — Nem fáraszthattam tovább a páteredet. — Ördögöt fárasztottad! Nagyon érdekelte őt, amit utoljára mondtál. Éppen egyenesbe jöttetek. Ostobaság volt, hogy nem folytattad. — Nem lett volna sok értelme, Jankó. — Szeretném akkor tudni, miért is jöttél velem. — Kíváncsiságból. Jankó megállt és magához rántott: — Megbolondultál? — Nagyon józanul mondom. A páterek a világ legjobb hittérítői. Afrikában megnyerik a szerecseneket, Kínában és Indiában a buddhistákat. Érdekelt, hogyan próbálkoznak itt nálunk. — Hogyan? Hogyan? — forrt fel fankó a haragtól. — De hiszen szóhoz sem engedted jutni. — Nekem azért eleget mondott.
