Irodalmi Szemle, 1968

1968/9 - Egri Viktor: Agnus Dei (Regényrészlet)

tálnom, hogy elkísérjen a kolostorba. Bevártam a délutáni lltániát, amikor tudtam, hogy utána Félix atyának lesz egy szabad órája számunkra.

Szándékosan nem a rendház kapuján át, hanem az ünnepien kivilágított templomon keresztül vittem fel az emeletre. Meg is álltam egy percre, hogy az oltári szentségről való ének egy szakaszát én is elénekeljem:

Porbahullok, Uram, oltárod előtt,

Hogy imádhassalak, adj lelki erőt!

Hiszem, hogy jelen vagy a szentségben,

Éppen úgy, miként a magas égben!

Amikor felértünk az emeleti folyosóra, Heini kissé elfogódottan kérdezte, hogyan szólítsa a pátert.

— Szólítsd főtisztelendő úrnak — feleltem.

HEINI:

Jankó csodálkozott, hogy oly készségesnek mutatkoztam, és felmentem vele a páterhez. Mindig is izgatott, honnan kapja a szellemi kosztját, kik táplálják benne túlbuzgó nacionalizmusát és faji gyűlöletét. Szélsőséges nézetekkel terhelt tarisznyája katonaévei alatt nem lett könnyebb; náci környezetbe kerülhetett, hogy ott újabb jelszavakat rakott beléje, s a zsidóbolsevizmust tizenegyedik parancsolatként eljogadta.

Vajon ezek az aszkéta életű, szelíd arcú, müveit szerzetesek, akiknek célja csak az lehet, hogy a világ rendjében ne történjék forradalmi változás, hogy maradjon minden a régiben, hogyan hatnak rá? Megfésülik-e borzas, vad nézeteit, vagy ők is hajtják a további szélsőségek felé, a nácik karjaiba?

Az első udvarias szavak után vártam, hogy a páter egyenesen megkérdezi tőlem, mi indít rá, hogy — Jankó szava járásával élve — felvegyem a kereszt szentségét? Ám a páter tartózkodóbb és talán diplomatikusabb volt, mint én, s bizonyára valami kezdeményező kérdést akart tőlem hallani.

Csalódást kellett okoznom neki, mert nem kéréssel, hanem támadással kezdtem:

— Tudják-e önök, hogy evangélikus lelkészt és katolikus papot tart fogva Hitler a gyűjtőtáboraiban?

— A számokat nem ismerjük, uram. Bizonyára túlzottak. Csak annyi bizonyos, hogy felelőtlen elemek, túlbuzgó rendőrségi emberek követik el ezeket az atrocitásokat.

— Nem felelőtlen és nem túlbuzgó emberek, főtisztelendö uram. Felsőbb helyről jövő parancsok nélkül nem mernék megtenni... A nácik rosenbergi teóriái különben nemcsak zsidóellenesek. Támadják a kereszténységet is. A horogkereszt nem barátja az önök keresztjének. Mit tesznek ellene? Tiltakozik a Vatikán?

A páter arcán egy izom sem rándult. Feltűnően nyájas lett, s mintha arra is ügyelt volna, hogy válaszában ne lássak oktatói célzatot.

— Nem csodálom, hogy így ítéli meg a nemzeti szocializmust. Pusztán a sötét oldalait nézi, és elfelejti, hogy egy nagy veszélynek, századunk legnagyobb veszélyének állít gátat.

— A kommunizmusnak?

— Az istentelenségnek, a teljes anarchiának. A hit és vallás ellenségeinek... Azok a kilengések elszomorítanak, de mi messzebb nézünk, és nem vagyunk türelmetlenek. Az egyháznak van ideje kivárni, míg a nemzeti szocializmusból kicsapódik a rossz.

— Ismerem a politikai türelmességüket, főtisztelendő úr, de amit rossznak mond, több a gonosznál. Túlságosan mélyen vág a húsunkba.

Jankó megrőkönyödötten figyelt. Már azt hittem, hogy rám szól: hagyjam abba ezt a politizálást, arcpirító kérdéseim helyett térjek rá végre látogatásunk céljára.

— A hívő ember könnyebben viseli el a szenvedést. Önnek is szívem mélyéből kívánom, hogy higgyen — mondta ekkor a páter.

Helyben vagyunk, gondoltam, ez a terrénumod, itt otthon vagy. De jobb volna, ha azokat intenéd, akik a sebeket osztogatják.

— Türelmes ember vagyok, jőtisztelendő úr — mondtam —, de mindenfajta diszkrimináció, amely szenvedést okoz, fellázít. És hívő is vagyok, bár más értelemben, mint