Irodalmi Szemle, 1968

1968/9 - Egri Viktor: Agnus Dei (Regényrészlet)

seire szűkszavúan jelelt. Nincs különösebb panasza, nem jáj semmije, csak egyvalami bántja:

— Amit anyátok sütött-főzött nekem, mindig úgy ízlett, mintha a király szakácsa csinálta volna. A világért el ne áruljátok neki, hogy mostanában a főztjének nincs már az a régi jó íze.

Ali rámosolygott:

— Nem az ő ételében van a hiba. Étvágytalan vagy, papa. Adok arra is orvosságot.

Tavasz elején halt meg apánk. Csendesen elaludt örökre, anyám arra riadt jel hajnalban, hogy nem hallja a szuszogását, apró horkantásait. Előző nap csak fáradtságról panaszokodtt, és korábban feküdt le. Amikor anyám odahozta ágyához a vacsorakávéját, már mélyen aludt, nem akarta felébreszteni.

Eltemettük és megsirattuk. Megültük a gyászt is, anyám kívánságára én sem nyúltam borotvához, a ruhámat is meg szaggattam, ahogy a rítus előírta.

Simon fivérem a temetése napján árulta el Alinak és nekem, hogy nagyot változtat az életén: abbahagyja a jogászkodást. Nincs értelme, hogy főnöke irodájának válóperes ügyeit vezesse, vagy önálló irodát nyisson, csődbe jutott csalók védelmével tegye tönkre az utolsó éveket — vagy csak hónapokat —, amelyekben Hitler és barnainges bandája még békében hagyják.

Ali úgy hőkölt vissza, mintha egy őrült támadt volna rá.

— Megbolondultál? Csak nem gondolod komolyan, hogy Hitler idáig merészkedik?

— Merészkedik ő tovább is, de én nem várom be. Idejében szedem a sátorfámat.

— Hol az ördögbe van szükség a te Prágában szerzett jogi és államtudományi doktorátusodra? Még ha mérnök volnál vagy doktor, mint én.

— Tavaly barátságot kötöttem egy csallóközi nagybérlővel. Hálás volt nekem, hogy kibékítettem a válni akaró feleségével. Van egy szép baromfifarmja. Megtanulom ott, amit tudnom kell, aztán istenhozzád, világ! Megyek Palesztinába. Odáig nem ér el Hitler keze.

Simon ugyanúgy vallástalan volt, mint én, engem mégsem döbbentett meg a bejelentése. A német zsidók egy része — iparosok és kereskedők, művészek, orvosok és tudósok —, akiket Hitler élni hagyott, már harmadik esztendeje emigrál százfelé, a sze- gényebbje Palesztinába is, ahová éppen ők, az üldözöttek juthattak el a legnehezebben.

Sok mindent kellene írnom erről is, a fasizmus térhódításáról, alkukról és árulásról, nyílt és titkos ellenállásról, a köreinkben támadt félelmekről, amelyek minden képzeletet felülmúló kegyetlenséggel váltak valósággá, de ezeknek a feljegyzéseknek nem ez a célja. A magam, az anyám és testvéreim sorsára itt csak azért térek ki, mert vörös fonál fűzte össze a történtekkel, a parancsuralom barbár eseményeivel, amelyekben Jankó olyan áldatlan szerephez jutott.

Alig egy esztendővel azután, hogy Simon otthagyta az ügyvédi irodát, és bérlő barátja baromfifarmjára ment dolgozni, Hitler lohengrini dísszel bevonult az osztrák fővárosba. A legközelebbi szomszédságunkban győzött az „Ein Ifolk, ein Reich, eín Führer“ jelszava. Simon jóslata valóra vált. Kevéssel az „Anschluss“ után búcsút vett tőlünk. Egy dunai hajó vitte le századmagával Romániába, hogy Konstancában tengeri hajóra szállva folytassa útját a Boszporuszon át Haifa jelé.

Félig illegális volt az útja, és fennállt a veszély, hogy a brit protektorok nem engedik meg kvótán felül érkezők partra szállását.

Ami ezután következett, az már a történelemé, amely rám — mulasztásom miatt — negyvennégy augusztusáig a tűrök és megalázottak szerepét osztotta.

Az esztendő őszén magamra ölthettem tiszti uniformisomat. Azzal a reménnyel mentem ezredemmel a német határra, hogy megtörténik a fegyveres összecsapás, de három héttel később megjött a leszerelés parancsa. Kapituláltunk, Hitler birtokába vette a Szudéta vidéket.

Akkor talán még változtathattam volna sorsomon, ahogy a tavasszal emigrált s egy Jordán-völgyi kibucban földművessé vedlett Simon megtette.

Osztraván soká vesztegelt a vonatom. A kísértés mind vonzóbb lett, hogy leszálljak, a városba szaladjak civilruhát venni. Vasutas elvtársak segítségével valahogy átjuthatnék innen lengyel földre, egy kis szerencsével elvergődnék a szovjet határig.

Ha kötetlen ember vagyok, tétovázás nélkül engedek a csábításnak. De anyámat és húgaimat féltettem, nem hagyhatom őket magukra. Es búcsú nélkül váljak meg Iréntől, a menyasszonyomtól? Egy esztendeje jártunk jegyben, s hónapról hónapra halasz-