Irodalmi Szemle, 1968

1968/9 - Egri Viktor: Agnus Dei (Regényrészlet)

tottuk a házasságot. Eddig sem hitegettem, s egyre bizonyosabbá vált: semmi értelme, hogy most összeházasodjunk, meg kell őriznünk a szabadságunkat.

Furcsa ellentmondás szabadságról és kötetlen életről beszélnie annak, akit az a veszély fenyeget, hogy megfosztják minden szabadságától.

Mindaz, ami eddig sejtésként élt bennem, a vonatban még jobban rám nehezedett

— mégsem szabad feladnom a reményt, hogy sorsom jóra fordulhat! Csak valami erő- forrást kell találnom magamban és környezetemben, hogy könnyebben átjussak a min- dennapok gondján, könnyebben viseljem el a terheket, amelyeket ittmaradásommal a vállamra vettem.

Tél elején, amikor egy vasárnap hazalátogattam, az állomás előtt fankó várakozott betegszállító kocsijával csizmásán, bojtos gárdista sapkában. Fehér ápolói köpeny volt rajta, alatta sötét egyenruha, fekete ing.

Ö szólt rám:

— Ne szaladj, Heini!

Meg kellett állnom. Kerek képe ragyogott az egészségtől és megelégedettségtől.

— Hát elérted, amire áhítoztál. Ízlik a diesőségtek?

— Csak az elején vagyunk, de minden úgy megy, mint a karikacsapás.

— Azt hiszed, ez a helyes út? Nem bánt, hogy szétveritek a republikát?

— Nem mi verjük szét. Magától is szétesik.

Az állomás előtti forgalmas tér a legkevésbé volt alkalmas arra, hogy illetéktelenek előtt perbe szálljak vele, de nem állhattam meg, ki kellett fakadnom:

— Hitler áldásával és a ti segítségtekkel!

fankó fölényesen legyintett:

— Nem értetted a zsidóbolsevista eszeddel Krisztus mennybemenetelét, az oltári szentséget, a szeplőtelen fogantatást — nem értheted ezt az újabb csodát sem.

— Miféle új csodát?

— Hát a mi újjászületésünket, hogy így magunkra tálaltunk, cseh dajkálás nélkül is megállunk a magunk lábán.

— Hitler dajkasága jobb lesz?

Jankó elvörösödött.

— Nem dajka, hanem Istentől kijelölt védnökünk.

Felesleges volt a vita, hiszen csak a beléje csöpögtetett közhelyeket szajkózta ugyanazzal a hévvel, ahogy régebben nehézkes, darabos szavaival magyarázta, hogy a zsidók keresztény ellenessége, romboló szándéka minden ellen, ami nem zsidó, egyenesen isteni parancs számunkra. Csupán a mi esztelen gyűlöletünk váltotta ki az ő gyűlöletüket, és ezért jogos az antiszemitizmus. De ez a gyűlölet rám nem vonatkozik, velem mindig szóba áll, most is megtette az emberek szeme láttára, nem szégyelli, mert meg tudja különböztetni a szegény zsidókat a gazdagoktól. Veszélyesebbnek se tart a hóbortjaimmal, csak végre észre kell térnem.

Látogassak el még ma hozzájuk, erősködött, látnom kell a családját, Petríket, a kisfiát és az újszülött Milkát.

— A délutáni vonattal visszautazom, de legközelebb szívesen eljövök — búcsúztam.

JANKŰ:

Átláttam rajta, hogy kifogásként emlegette a délutáni vonatot, hiszen mindig este vagy kora hajnalban utazott el hazulról. Bosszantott a visszautasítása, nem kellett volna a meghívást erőltetnem.

Mit is akartam tőle? Elbüszkélkedni a feleségemmel, a gyermekeimmel, a jó életemmel? Személyes boldogságom mellett azzal is, hogy jóra fordult valamennyiünk sorsa, akik a kék mezőben fehéren világító kettős keresztre, két esztendővel ezelőtt elhunyt, de körünkben élőn maradt vezérünk zászlajára esküdtünk fel? Vagy folytatni véget nem érő vitánkat, amelyben — ezt határozottan éreztem — nekem kell győznöm.

Vaksággal vert bolond, megátalkodott bolsevista, ha még mindig készpénznek veszi a Cion bölcseinek temérdek hazugságát, és nem látja be, hogy az ő világuralmi törekvéseiknek befellegzett. Az egészséges, erős új szelek elsöprik őt is, ha nem eszmél fel, hogy zsákutcába jutott a hamis filozófiájával.

Tanácsolnom kellene, hogy vegye fel a szent keresztséget. Nem külszínre, de belső parancsra! Legénykoromban, amikor az ördögöt játszottam a passióban, egyszer felszó