Irodalmi Szemle, 1968

1968/8 - HAZAI FÓRUM - Kovács Győző: Polgári ízlés Kazinczy nyelvművelő törekvéseiben

korántsem túlzás azt állítani, hogy — részben más-más indítékú — politikai és irodalmi felfogásuk, amelyet első nagy lendületükben, s hozzátehetjük: közel egy évtizeden át, egészen 1795-ig Magyarországon képviselhettek, több vonatkozásban — a literatúra megteremtésében és fejlesztésében, a haladás képviseletében, nemzeti színezetű és tartalmú feudalizmus-ellenességükben — szintézist is jelentett. Kazinczy voltaképpen egyetlen vonatkozásban maradt Batsányi mögött: abban ti., hogy míg Batsányi mint literátor, mint szerkesztő működött, amellett korának és a magyar irodalomnak első magyar politikai költőjévé vált, Kazinczy — miként egéSz életében is — elsősorban literátori, nyelvművelői és irodalomszervezői minőségében írta be nevét a magyar kultúrpolitika és irodalomtörténet legszebb lapjaira.

A nyelv- és irodalomtudomány számára ma már tisztázott, hogy legkorábbi és legfontosabb irodalmi alkotásaiban Kazinczy ízlés-, stílus- s nem pusztán nyelvújító volt. E célja elérésére jó és kellő anyagnak bizonyult a fordítás is. Csak fokozatosan bővült számára is a legfontosabb teendők köre, miközben változott a literátor számára a stí- lus- és irodalomkínálta szépségeszmény. Csakis egy ilyen — elméletben — kialakított szépségeszmény diktálhatta azt a felismerést, mely szerint „Készületlen minden: Lexikonunk szűk, szerény; Grammaticánk habzó, hijányos; Stylisticánk feszes, ügyetlen; s a mi mindennél bajosabb, mi magunk, bók és Olvasók készületlenek vagyunk, s egészen készületlenek... könyveinket csak az írók olvassák." Kazinczy ezen akart változtatni, s mint kitűnik, még 1808-ban is ez volt fő gondja. „íróink stylusa nehézkes, idétlen" — Irta egyik levelező partnerének.

Báróczi stílusa már diákkorában feltűnt az ifjú Kazinczynak, s a vele való szellemi találkozás — mint erre számtalan jel mutat — egész életére kihatott. A Pályám emlékezetében lírai hevülettel emlékezik vissza az Erkölcsi Meséket felfedező élményére. „Még ismerem a helyeket, hol.édes szólása csudálgatásaiban Jel-felsikoltozám... s már akkor feltevém, hogy az ő koszorúja után fogok törekedni, minden erőmmel, ami lesz." A pályakezdés éveiben pedig nem maradt el Báróczi lelkesítése sem, hiszen azt írta a fellelkesült Kazinczynak 1785-ben, hogy „légy ébresztő példája az elzsibbadt Magyar ifjúságnak. Légy második Prometheus; lelkesítsd meg az elevenség nélkül heverő testeket...“

Gessner Idylliumainak fordításához írt bevezetésében arról szól, hogy a fordítónak mily nehéz a dolga, amikor a megfelelő „idiotizmust“ keresi. Sikertelenség és kedvetlenség esetén kényszermegoldásokhoz nyúl az író, és „innen van, hogy a fordítás vagy víz-ízű, s elveszti eredeti tüzét; vagy erőltetett, homályos és ízetlen. Az eredeti tisztaság érthetetlen csevegéssé... változik el; új faragású szók és szállások sértegetik a fület; s a jobbakon is idegen íz esmérszik". íme, Kazinczy a gyakorlatban bizonyítja, hogy nyelvünk „szűk, szegény, habzó, hijányos, feszes, ügyetlen“.

Korábban kifejtett nézeteit fejleszti és teszi markánsabbá a Bácsmegyeiben s a róla alkotott nézeteiben. „Ez a Goethe W ért her ének példája szerint van írva — ti. a mintául szolgáló Adolf gesammelte Briefe —. A Festegetések benne patheticusok. Én ezt lefordítottam, s Magyarrá tettem...“ — írta Ráday Gedeonnak 1788-ban. Levelének gondolatmenetét mintegy folytatja a Pályám emlékezetében, midőn arról ír, hogy a Bács- megyei szerencséjét az csinálhatá, hogy a történetet nem hagytam meg anyaföldén, hanem a honunkba plántáltam által, s az olvasó így melegebben és közelebbről érezhető magát megilletve“. De — vizsgálódásunk szempontjából — talán még érdekesebb és fontosabb az, mit Kazinczy — a Bácsmegyei ürügyén — a stílusról mond el a Pályám emlékezetében. „Akkor, midőn én éltem, talán legokosabb volt fordítani jót s minél lehet jobban, hogy követésre méltó példát adjon mind a teremtésben, mind a szólásban, s a kettő által az ízlést nemesítse; de aki mindég fordít, és csak fordít, aszerint jár, mint aki mindég mankón jár; elveszti saját erejét.“ E sorokat Kazinczy akkor írta, amikor már a nyelvújítás sok és mélyreható tanulságát vallhatta magáénak, tehát akkor, amikor az ízlés- és a nyelvújítás problémáit a maguk egységében, gazdag szövevényében láthatta. De mindenkorra érvényes, amit a stílusok sokszínűségéről mondott, arról, hogy „a stilisztikának... különböző, sőt ellenkező nemei vannak, s minden nemnek s minden írónak más meg más nyelve. Az ír jól, aki úgy ír, ahogy a hely kívánja... de vigyáznunk (kell), hogy beszédünk, a nagy hűség keresése mellett feszessé ne váljon, s a fentebb nemű szépség, midőn nagyon kerüljük az idegent, közönségessé ne süllyedjen..."

Világos, hogy a Kazinczy megalkotta szépségeszménynek, amely önmagában véve is