Irodalmi Szemle, 1968

1968/8 - HAZAI FÓRUM - Püspöki Nagy Péter: A felső-szemerédi rovásemlék

évszámot viselő zárókő hetes száma. Az alapvonalon nyugvó szárához további vonal nem Járul.

A kérdést az utolsó számjegy törzsének alsó részéhez csatlakozó bal-jobb irányú vonal dönti el. Capelli számjegysorában a hetes túlnyomó részben két vonal összekapcsolásával keletkezett. A kettes ezzel ellentétben három vonalból áll, mely elemek a Z betűhöz közel álló figurát képeznek. A felsőszemerédi felirat utolsó számjegye szintén három vonalból keletkezett. Mivel Capelli számsorában a legközelebbi rokonságot egy, a 14. századból származó kettessel mutatja: az évszám utolsó értékjelét kettesnek kell tekintenünk. Ezt a döntést a többi számjegy paleográfiai vizsgálata is igazolja.

Összefoglalásként meg kell állapítanunk, hogy a felsőszemerédi feliratot készítő mester 1482-ben olyan iskola képviselője volt, amelynek hagyományai a 14. század első felébe nyúltak vissza. Műve, melyet korának és megrendelőjének ízlése szerint készített, azt bizonyítja, hogy vidéki mester létére nem volt a megcsontosodott hagyomány makacs követője, hanem a kor színvonalán állott.

A felirat első részén az arab számjegyekkel írott dátum számjegyei — annak ellenére, hogy egyedi jellegzetességeik a 14. század első felére utalnak — egészükben véve a mester korában a modern felfogás bizonyítékai. E látszólagos ellentmondás a 14. és 15. század eltérő számjegyhasználatával magyarázható. Az arab számjegyek rendszere Európában feltételezhetően már a 13. században általánosan ismert volt. Elterjedését azonban különféle tilalmak akadályozták. Két évszázadig tartott, míg az arab számrendszer átlépte a matematikai iratok szűk körét. Általános elterjedése a 15. században következik be.12 Különösen érvényes ez a megállapítás az epigráfia területére. Magyarországon a 14. században csaknem kizárólagosan a latin számrendszer volt használatban. Az epigráfia terén, amint azt a sírkövek és feliratok sora bizonyítja, az arab számrendszert alig használták.

Ezért az 1482-es dátum számjegyeinek régies, 14. századbeli formái azt bizonyítják, hogy a felsőszemerédi felirat mestere olyan kőfaragó-iskola tanítványa volt, mely a 14. század első felében — az arab számjegyek bizonyítékai szerint — az ország egyik legmodernebb, európai szinten álló iskolája volt.

S hogy ez az iskola a 14. század általános epigráfiai gyakorlatával (latin számrendszerévelj szemben áttért az arab számrendszer használatára, de közben kitartott a rovásírás használata mellett — ez azt bizonyítja, hogy a magyar rovásírás tudatos és rendszeres művelője volt.

A felsőszemerédi felirat egyben a magyar rovásírás máig ismert legrégibb, első biztosan datálható, eredeti helyén sértetlen állapotban fennmaradt epigráfiai emléke.13

Az arab rendszerű dátum jellegzetességei alapján feltételezhetjük, hogy paleográfiai szemszögből a rovásírásos szakasz is a rovásbetűk alakjának egyik ősi és leghitelesebb változatát tárja fel.

II.

A felirat második része tanulmányunk fő tárgyát: a rovásírásos szöveget tartalmazza. A szöveg sűrűn egymásba rótt jelekből áll. Az egyes rovásjelek magassága eltérő. Csaknem minden rovásbetű berajzolható két párhuzamos vonal segítségével kialakított sorba. A pontos tájékozódás kedvéért a rovásírásos szövegről két képet közlünk. Az első a szöveg fényképe (a 7/a ábrán), a másik szöveg kézzel rajzolt másolata (a 7/b ábrán).14

Megfejtési eljárásunkat a következő szakaszokra tagoljuk:

1. a szöveg olvasási irányának megállapítása;

2. a rovásjelek hangértékének megállapítása és paleográfiai értékelése;

3. a szöveg tagolásának meghatározása;

4. a felirat szövegének értelmezése.

1.

Megfejtési munkánk elsőfokú követelménye a sorvezetés, vagyis az olvasási irány meghatározása. A rovásírással foglalkozó 16. és 17. századbeli feljegyzések közül mindössze kettő érinti a sorvezetés irányának problémáját.