Irodalmi Szemle, 1968

1968/8 - Szalatnai Rezső: Évfordulóra

Irodalmi Szemle hangsúlyozta Győry Dezső kisebbségi líráját, de merte méltatlannak mondani Mécs László agyonhallgatását is. Itt jelent meg újra Darkó István prózája, amelyre már nem emlékeznek Budapesten, itt szólaltak meg újfent a sarlósok, bizalmasan, őszintén.

Nekem ez a magatartás jelentős, mert tudatos összefüggést jelez a múlttal. Az Irodalmi Szemle programjába vette, hogy egynek, egyetlen szervesen összetartozó területnek veszi a félszázados szlovákiai magyar szellemiséget. Ezzel világosan lándzsát tört ama felfogás mellett, mely a magyar emberséget bátran és becsülettel szolgálja s elutasítja az ember megaláztatását. Aki a társadalmi, politikai és szellemi valósághoz ragaszkodik, az irodalomban is óhatatlanul a realitást képviseli. Elképzelhetetlen, hogy a társadalmi realizmust irodalmi antirealizmussal fejezzük ki. A realizmus a nemzetiségi sors számára több, mint egy a művészeti szemléletek és irányok közül. A realizmus nekünk az egyetlen lehetséges irányzat, módszer és szemlélet. Szorongva nézem, hogyan fogyasztják olykor az Irodalmi Szemle oldalait — versben és prózában egyaránt — a mondvacsinált valóság divatos szózuhatagai. Mennyire elférnek ebben a ködben, amit a valóság-ellenes irodalom áraszt, a naturalista patronok, az ember erkölcsi száműzetése. Ez nem szlovákiai magyar irodalmi igény, nem is magyar igény. Aki író: lelkiismerettel legyen az, gondoljon arra, hogy mindnyájan felelősek vagyunk társadalmunkért és a jövő nemzedékért. Én arra szeretném ösztökélni az Irodalmi Szemlét: szerkessze számait társadalmunk, nemzetünk számára, ne a múló divatnak. A lírai szépségű realizmusnak, a magas igényű irodalmi alkotásnak, mely a valóság talaján marad: még hosszú és kiváló szerepe lesz a magyarok között. Ennek a sokfelé széttört, sokfajta nehézséggel és bajjal küzdő nemzetnek a reális látás és láttatás: egyetlen fejlődési útja.

Elolvasom a fiatalok írásműveit is a Vetésben. Szeretném szeretettel megmondani íróiknak, hogy próbálják felfedezni magukban a valóság becsét és a valóságábrázolás hitelét. Akkor új világ nyílik ki szemük előtt. Az a világ, amelyért Balassitól József Attiláig küzdött a magyar írástudó. Nem akarjátok a nemzetet felemelni? Vegyétek észre, hogy a realizmus növeszt és erőt ád, a szürrealizmus és variációi elernyesztenek, tehetetlenségbe, nyegleségbe sodorják az olvasót. Reális nemzetet kívántok, nemde? írjatok valóságszeruen. Nagy nemzet irodalmában veszedelem nélkül lehet hódolni valóságtorzító, társadalmon kívül monologizáló, peremjelenségekről szóló irodalmi ábrázolásoknak is. Az angolszász, francia, német elviseli az irodalmi dőreségeket. Kis nép irodalma halálos fertőzést kaphat tőle. S főleg olyan nemzet, mint a magyar, mely száz éve valószínűtlenségek közt tájékozódott. Ady Eltévedt lovasa jut az eszembe. Ne akarjatok eltévedni, sorakozzatok fel, fiatalok, mögöttünk és velünk egy vonalon, egyetértéssel.

Az irodalom alakításának legfontosabb eszköze az irodalmi lap kritikai rovata. Boldog az a lap, melynek vezető kritikusa van, aki morális rátermettséggel, biztos tudással, csalhatatlan érzékkel tájékoztat művekről és jelenségekről. Az Irodalmi Szemlének nincs kritikusa, s talán leggyengébb része a könyvismertetés. Fábry Zoltán még évekkel ezelőtt maradandóan summázta a szlovákiai magyar könyveket, ma már csak tanácsait érezni. De a stószi vox humana sugárzása érződik az Irodalmi Szemlén. A tíz év becses hagyománya ez, nem állhat el tőle a szerkesztőség. Az emberies mondanivalónak azonban művészi erejű kifejezésre van szüksége, ha az irodalomban akarja magát megörökíteni. Ne legyen más kritikai szempontja a lapnak, csak egységesen ez az egy: mit használ a mű a nemzetnek, emel-e, épít-e, vagy rombol? Építeni csak tartósan érdemes, szépséggel! Félő, hogy a tiszavirág-jellegű, avas kis művek újra- tálalása, ahogy ez a közelmúltban történt, nem irodalmi erősödést eredményez, hanem új provincializmust fog szülni. A politikai előjel kiírása egy regény címlapján nem jelenthet kritikai menlevelet. A múltat ne a dilettantizmus idézze fel, hanem az alkotás!

Az irodalmi közlést szerencsés kézzel össze kell hangolni a lap képanyagával. Ez a legtermészetesebb szerkesztői elv. Sajnos, az Irodalmi Szemle illusztrációi ritkán fedték a lap közléseit. Akkor harmónikus e két elem, az irodalom és a kép, ha a magyar társadalmi mondanivalóhoz magyar kép járul. Elsősorban szlovákiai, de általában magyar társadalmiságú kép és szobor. (Szerencsés volt Tallós Prohászka István, Szabó Gyula, Németh Kálmán, Gy. Szabó Béla, Bácskái Béla művészetének Illusztrálása vagy Gsáder László és Tóthpál Gyula fényképeinek közlése.) Képben is maradjunk a realiz