Irodalmi Szemle, 1968

1968/7 - FIGYELŐ - Egri Viktor: Olvasónapló

leselkedő torz kéj szükségletet elégít ki, mintsem művészit."

Ahogy Illyés prózájának elbűvölő magyarságára semmiféle rosszakarat nem sütheti a „locsogás“ bűnét, úgy Illés sem vádolható meg holmi pletykálkodó hajlammal, noha erre bőséges alkalmat adna a tárgyilagos elemzéseit tarkító sok személyes emlék és irodalomtörténeti ismeret.

De egy további idézettel kell folytatnom. Illyés prózáját jellemezve akaratlanul is saját műgondját világítja meg vele igen találón:

„Illyés nem égette ki mondatait kegyetlen tűzben, mégis kiolvadt belőlük minden felesleges kötőszó és töltelék, minden háj, bőség és túltápláltság — s a csoda: ugyanolyan könnyed, ömlő, természetes, mint Móricz mondata, s még ezen felül is tud valamit: a rebbenést és a repülést is ismeri. Szárnyai vannak."

Ki más taníthatta meg a stílus tiszteletére, mint Flaubert, az Érzelmek iskolájának írója. A tökéletes stílusért folytatott küzdelem vezette el Révész Bélához, a kimondanivágyás mindent megmutató melegéhez, a belső valóságok realitásának tüzes forróságához, Révész Beethoven- jének csodálatához, melyben csupa mozgás, neszezés és suttogás minden, „egy ember heorikus teremtéskísérlete, hogy hideg és hangtalan világát benépesítse hangokkal. Hangokkal, amiket nem hall... "

De — vallomása szerint — más eszményeket keresve megtagadja a stílusok mestereit és önmagát.

Így volna valóban? Nem, nincs a szépírás megtagadásáról szó, csak indulásának stíluseszményeitől, Flaubert-től távolodik, hogy a wagneri zenekar pompájában szolgáló Szomory Dezsőben, az önismeret, az önuralom hősiességét példázó Gellért Oszkári-lírában, a költő prófétai bölcsességében és prófétai kétségbeesésében, Babits Mihály hűvösnek tűnő, az „örök harc félelmetes látomásait“ idéző szavaiban önmagát megtalálja. És önmagát keresi és találja meg az új magyar széppróza és költészet tegnapi legnagyobbjaiban, Tolnai Lajosban, Móricz Zsigmondban, Kosztolányi Dezsőben és kortársaíban, Németh Lászlóban, Illyés Gyulában ős József Attilában is. Tamási Áronról, a barátról, oly meghatott, szívet simogató melegséggel, egész életművét kristályosán Jellemző

igazsággal ír, aminek példáját alig találom az új magyar esszéirodalomban.

„Tamási Áronnak oly erős a hite a szegények és elnyomottak igazságában

— írja —, oly fogadalom köti hozzájuk, hogy hűsége meg tudta ajándékozni a világot a legnemesebb, legritkább ajándékkal, amit író adhat a köréje gyülekezőknek: a játék és a remény hitével."

A barát tág szívvel lelkendezik, az Énekes madárban és a Tündöklő Jeromosban joggal érzi a népmesék varázsát, az igazságvállalás bátorságát és a költészet ifjító friss szelét, de teremtett világában érzi az anekdótázó kedvet, s a szemfényvesztő könnyűséget is, amely nem ismeri a fájdalom érlelő erejét. Té- vedhetetlenül tapint rá, hogy a Bölcső és bagoly-ban ott van már a lehúzó ne- hézkedési erő, Farkaslaka, a szülőfaluja már nemcsak a balladák, a varázslatok, a színes metafizikák faluja, hanem a szegénységé is, ahol megismeri a munka Izeit, a verejték sós csípését. Tamási egy zárt, székely világból indul el, de önéletírásaiban kitör ebből a zártságból és hűsége elvezeti az egyetemesbe. A havasból világgá induló Ábel még kissé szó- lamszerűen fogalmazza meg fogalmát: „Megfogadtam, hogy a szegények és elnyomottak zászlaját fogom örökké hordozni", ám az emlékezéseiben, a Vadrózsa ágában, élete utolsó éveiben írott novelláiban több van a zászlólobogtatás- tól: az irónia mellett ott van az irgalmat áhító emberség és megértés bölcsessége is.

Ugyanez a szeretet és megértés sugallja József Attiláról irott sorait is. Elbűvöli szótárának szépsége, fényessége, nemessége. Elbűvöli egy-egy képének hasító ereje, hogy drámát tud sűríteni egy- egy szóba: tej foggal kőbe mért haraptál? Idillt: lassudad esőben feszeng a tök. Történelmet, társadalomrajzot, orvosi diagnózist: fortélyos félelem igazgat minket.

Megértjük, hogy Illést elsősorban József Attila szókincse köti le, aláhúzza, hogy nem szerette a parádés, szép szavakat, hogy éppen ő, a tökéletes verselő, sohasem volt a mérték, a rím, a szó szépségének „hasis-evője“ — hanem min dig a tényeket és a törvényt kereste a költészetben. A pontosságra és tisztaságra esküdött.

Mint a Budapesti Hírlap vasárnapi húszoldalas irodalmi mellékletének szerkesztője, a Dühöngőnek nevezett szobá-