Irodalmi Szemle, 1968

1968/7 - FIGYELŐ - Egri Viktor: Olvasónapló

ban együtt dolgozik jő ideig a tohonya teste miatt magát szörnyetegnek érző Hevesi Andrással, a Párizsi eső Írójával. Illés szavával élve „remeklés“ ez a portré; ironikus hangvétellel, de emberi megértéssel is beszél barátja emberi gyarlóságairól, kivételes irodalmi műveltségéről, és máig eléggé fel nem becsült prózája értékeiről. Pontos magyarázatát adja, hogyan értette meg ez a bőséges polgári kényelemben élő, de szerencsétlen sorsú stllusművész, hogy „a világot és a civilizációt csak olyan emberek menthetik meg, akiknek a keze néha ökölbe szorul, akik ütni is tudnak.“

Az életrajz teljességéhez tartozik, hogy a nácikkal mindenáron leszámolni akaró Hevesi 1939 tavaszán elhagyta Magyar- országot és francia földön mindent megmozgatott, hogy felvegyék a III. Köztársaság hadseregébe. Bajomi Lázár Endre szavai szerint, akik látták csetleni-botla- ni a le barcarési táborban, Svejkre gondoltak, de ő militarista, antifasiszta Svejk volt. Milyen kevesen tudják, hogy a harmincas éveknek ez a „dühöngő fiatalja“, a magyar irodalomnak ez az antifasisztája 1940 nyarán Epinalban, egy francia hadikórházban belehalt a harctéren kapott sebeibe.

Bizonyára Illésnek köszönhető, hogy a háború utolsó évében egy repülőtámadásnak áldozatul esett őrley István, Ily- lyés Gyula folyóiratának, a Magyar Csil- lag-nak „osváti glóriával“ körülvett szerkesztője az idén újra irodalmi közvéleményünk érdeklődési körébe léphetett, és kötetével bizonyságát adhatta, hogy Illés baráti megemlékezéseiben és értékelésében nincsen túlzás.

Hunyady Sándorról is a barát ír; de a személyes emlékekben itt is mindenütt jelen van az életművet elemző kritikus, a maradandó jót mindenkor elismerő, a selejtre irgalmatlanul és szeretettel lecsapó kritikus. Hunyady nehezen engedett bepillantani műhelyébe, de Illés néhányszor járhatott kulisszái mögött, és amit ott meglátott, nem festett, hamis világ, hanem hiteles alakokkal benépesített valóságos föld. Egyetlen kritikusa sem jellemzi Illésnél mélyebben ezt a „tetszetős legendák könnyű szivarfüstjében élő“ novellistát és drámaírót, aki műveiben nem volt csillogón felszínes, inkább vázlatos, de vázlatai könnyedségében Is hazugságok nélkül megnyilatkozó vérbeli tehetség.

Tersánszky J. Jenőről nem akar tanulmányt írni, mégis ő az a kritikus, aki talán a legmélyebbre hatolt a „pusz- páng-síp mesterének“ a magyar iroda lomban egyedülálló, sajátos világába, melyben Kakuk Marci és társai „az el nyomorodás elől menekülve valami fontosat megmentettek: az élet szeretetét, önmaguk szeretetét." A Kakuk Marcik az élet igazi rendjéből kiesve szabadok lesznek, s ebben a szabadságukban nem kívánják többé az emberi kapcsolatok szépségét és állandóságát, — írja Illés. „Testüket megmentették az elnyomoro- dástól, a kirablástól, de örökre elvágták magukat minden emberi erőfeszítés élményétől. Csodálatos, könnyű futást világ ez: harc, dráma, csalódás, eszmény, bukás s minden érzelem alig több itt, mint hűvös, sima biliárdgolyók összekoccanása. Rögtön továbbfutnak. Soha meg nem karcolhatják egymást. Éppen csak a halált ismerik. De a lélek megrendülését, a létezés értelmét többé soha."

Bánffy Miklósról, a nagybirtokos grófról és főispánról, az Operaház egykori intendánsáról a gyűjtemény legjobbjaival mérhető, páratlanul izgalmas, novel- lisztikus portrét remekel. Erdélyben járva, 1940-ben otthonában, a háború végén porig leégett bonchidai kastélyában keresi fel a grófot, aki intendánsi minőségében az operaházi ellenzék és a hatalom ellenében kiverekedte Bartók két színpadi munkájának, a Fából faragott királyfi-nak és a Kékszakállú-nak bemutatását. Az Operaház hét karmestere közül egyik sem vállalta a „rosszhiszemű anarchista“ pervezr-nek, kubistá-nak mondott balettje betanítását, így hát Bánffy az olasz vendég-karmesterre, Eglsto Tangóra bízta a Fából faragott királyfi sorsát. Ma jóízű adomának hat, hogy az ellenkező karmesterek után sorra jöttek az elsőhegedűsök, a mélyhegedűsök, a fagottosok és fúvosok fizetés- emelést kérni, hogy ilyen zenét kell ját- szaniok.

Illés a kortársaktól remekműnek érzett Attila-dráma, a Nagyúr ünnepelt szerzőjét dilettánsnak, nagyméretű dilettante- nak tartja, de olyan értelemben, ahogy szerinte dilettáns Proust vagy Tomasi di Lampeduse, a sziciliai herceg, a Párduc írója vagy a tépelődő legfontosabb kéziratait befejezetlenül hagyó, szerény Kafka. „Csak Bánffy Miklós nem volt olyan érdekes és izgalmas, mint Proust, Lam peduse vagy Kafka“ — írja. Az össze