Irodalmi Szemle, 1968

1968/7 - DISPUTA - Fukári Valéria: Jegyzetek a fiatal szlovák prózáról

talember öntetszelgő módon vájkál ugyan a maga kései pubertásában, de — ha csak hiányosan jelezve is — a lappangó egészséges ösztönök hatására alakul a jelleme. A mű hőse hirtelen elveszítette gyermekkori biztonságérzetét (a vallásos hitet, ön­maga és az emberek iránti bizalmát), és iránytű nélkül hánykolódik hol a teológia, hol a materializmus vizein, a kontinuitás megleléséért sóvárogva. S egyben — Nar- cisszuszként — pózol is az alaktalanságban. Sloboda a hősében zajló káoszt nyersen, minden válogatás és rendezés nélkül veti papírra, csupán arra ügyelve, hogy közben több új technikai módszert is alkalmazzon. Talán épp ez a tartalmi és művi kimunkálatlanság eredményezte azt az összképet, amely dr. Jozef Félixből a Narcis megjelenésekor nagy meghökkentést váltott ki. A szlovák kritikus nemcsak művészi féláruként marasztalja el Sloboda könyvét, hanem messzemenő következtetéseket von le a szerzőnek mint a legfiatalabb szlovák írói nemzedék tagjának nihilizmusát, társadalomellenességét illetően.4 Hadd jegyezzük meg, hogy az ember a pubertás zűrzavarában, amikor úgy érzi, hogy a semmi martaléka lett, általában túlzottan is hajlamos a nihilizmusra. Más dolog, persze, ennek a fejlő­dési törésnek a művi kivetítése, amely kiegészítést kíván. Sloboda valóban csak egy­féle nyersanyagot hord össze, amikor a fiú betegségét a végsőkig részletezi, míg hőse alakulását, visszatérését az egészséges életbe, épp hogy jelzi könyve végén. (Sloboda első elbeszélése, amellyel őt a Mladá tvorba 1958-ban mint 19 éves főiskolást bemu­tatja, szintén a kontinuitás megszakadásának kínjáról szól.) Második, Britva (Borotva, 1966) című regényében már Slobodát is csak a kényszer­képzetek foglalkoztatják. A bizonyos szerzői jogokkal felruházott narrátor egy fiatalember, Daniel S. félté- kenységi mániájának megnyilvánulásait kíséri figyelemmel, sőt néha bele is szól a fej­leményekbe. Daniel viselkedésére a beteges póz, az exhibicionizmus és az abnorm túl­fokozott sexualitás a jellemző. Tulajdonképpen nem is lehet itt viselkedésről beszélni, hisz Daniel — egyebek közt — féltékeny is, meg nem is, ahogy ebben a könyvben minden ilyen is, és olyan is meg ilyen sem, és olyan sem. Sloboda hol — a feleség s a világ ellen emelt — rettenetes vádakat, hol az öngyilkosság igazolásáig menő ön­kritikát ad hőse szájába. Hasonló véleménnyel van Dánielről az elbeszélő is, aki végül leszögezi: „...ha valaki képes lenne előkészíteni a saját pusztulását, hasonló extáziso- kat élne meg, mint Daniel. Ráadásul Daniel a maga széthullását azzal is elősegítette, hogy őszinte próbált lenni, hogy megkísérelte kifejezni a kisebb bomlás folyamatát." Lényegében hát Dániel is azt a fajta beteg pszichét képviseli, amely képtelen elvi­selni önmagát, s a gyakori vádakon és ritkább önvádakon túl csak a halálgondola­tokban és a gyermekkor felidézésében talál némi megnyugvást. Gyermekkori vissza­emlékezései egyébként a könyv művészileg is értékes részét alkotják. (Ilyennek minő­síthetők a Narcisban is megtalálható gyermekkori emlékek.) Éppen itt nyilvánul meg a már jelzett abszurditás, az a furcsán groteszk vagy naiv jelenség, hogy Sloboda úgy párosítja gyermekkori képeit ezzel a „mélypszichológiai“-val, mintha a kettő — gyer­mekkori tudat és tudatbomlás — között nem volna, nem is lehetne semmi szerves kapocs, semmi átmenet. Ignoti nulla Cupido? Amit nem ismerünk, arra nem vágyako­zunk? Erre vonatkozólag írja dr. Félix a Narcisról: „Sloboda világa olyan univerzum, amelyben csak két dologról lehet — a kétségbeesés arcfintorával — álmodozni: a testről (elég naiv módon) és az öngyilkosságról (egyáltalán nem naivul).“5 Milan Šútovec6 azonban Dánielnek és általában mind Sloboda, mind Johanides alak­jainak olyan jelentőséget tulajdonít, ami semmi esetre sem illeti meg őket. Szerinte Daniel „konfliktusokkal teli kapcsolata a környezetével“ annak a jele, hogy itt egy őszinte, igaz magatartás ütközik össze az általánosan elfogadott hazug világképpel. S bár Daniel végül is aláveti magát a világ elidegenítő hatásának, és nem küzd ellene — ezzel is korát leplezi le, ezt a megnyomorító kort, amely csak törpeséget szül. 4 Dr. Jozef Félix: Myšlienkový chaos. Románovü debut R. Slobodu o Narcisoví, Rudé Právo, 1966. márc. 29. 5 Ugyanott 6 Milan Šútovec: Nad novým románom R. Slobodu, Slovenské pohľady 9/1967

Next

/
Thumbnails
Contents