Irodalmi Szemle, 1968

1968/7 - DISPUTA - Fukári Valéria: Jegyzetek a fiatal szlovák prózáról

adatot értjük, amely az alkotó embert a hagyomány korszerűsítésére ösztökéli, akkor Sikula, igenis, modern Író.

Legmeglepőbb újszerűsége maga a tény, hogy az idő és a tér valódi és virtuális adottságait egyaránt befogja látókörébe.

A Nebýva na každom vŕšku hostinec című regény lazán fűzött egységeinek szereplői elragadó természetességgel őrzik és élik e két dimenzió távlatait. Ezek az alakok (az öreg Šimon kovács, néhány öreg csavargó koldus, egy kisfiú) a maguk teljességében: befogadó és kisugárzó képességeikkel élő egyéniségek. Alig tesznek mást, mint falujuk környékét járva nézelődnek és beszélgetnek, civakodnak és emlékeznek, emberekkel találkoznak, elválnak, és újra találkoznak. Jóformán semmi se történik hát — csak éppen annyi, hogy a szerző egyszerűen (mondhatnám: költői tárgyilagossággal) észre- véteti a világ külső és belső gazdagságát, virtuális kimeríthetetlenségét. Azt, hogy az embernek megadatott a fejlődés vágya és a repülés lehetősége; hogy az ember magasabban áll, mint az állatok, és „más dolgokat is megneszel“. „Minél több dolgot fedez fel, annál kisebb lesz köztük. .. A repülés nem az emberben van, hanem a térben... s az ember csak azért akar repülni, mert úgy véli, hogy így megszabadul saját kicsiny voltától. A tér nagyobb. Mindig nagyobb is lesz, és mindig betöltetlen marad.“

Az elmondottakból következik Sikula újszerűségének másik figyelemreméltó vonása: a mód, ahogy az egyén világából kilátást nyit az egyetemes és történelmi látóhatárra, s onnan vissza a szubjektum szűkebb köreire. Mint akik a maguk kis életével a min- denség vérkeringésébe tartoznak, Sikula alakjai külső-belső kapcsolataikban, még ki- fosztottságukban Is „királyi gazdagok“, mint az öreg Simon kovács: „Az alatt a körtefa alatt váltak el. Tulajdonképpen már semmiféle körtefa nem állt ott, mert amikor a szőlőhegyet irtották, kivágták a fát is. De Simon, ha így a sötétben mendegélt hazafelé, mindig azt gondolta, hogy elhalad a fa mellett. Többször még akkor is vissza nézett, amikor már jó messze járt tőle, és akkor is úgy érezte, hogy ott látja a fát."

Talán a szerző nem él benne korában, és nem érzi terhes, nyomasztó légkörét? Nem erről van szó. Természetesen nem él, nem Is élhet kívül a korán, de e kort érzékelve a megtartó erők és az ember természet adta, s egyben kötelező emberi küldetése mellett tesz tanúságot, olyan valóság mellett tehát, ami fölött éppen ez a kor szeretne hunyt szemmel elsietni. Ezért ma, amikor már-már megszoktuk, vagy éppen arra szoktatjuk magunkat, hogy a világunkhoz fűző szálak csak gyérülhetnek-szakadozhatnak, hogy tudatunk, lelkünk csak a jelen s a közvetlen nyomások és lidércnyomások függvényeként formálódhat és deformálódhat, amikor lassan meg se próbálunk már élni a személyiség, a lélek, a szellem erőivel, s Így önként romboljuk magunkban és magunk körül a világot — ma Sikula tiszta és tágra nyílt szeme nagy ajándék.

Pavel Vilikovský Citová výchova v marci (Érzelmi nevelés márciusban, 1965) című kötetének elbeszélései a szubjektum, az emberi világ belső tereit járják be. Művében tehát kevesebb az epikus elem, mint Sikula fent tárgyalt regényében. Vilikovský főleg az idő perspektíváinak kiterjesztésével próbál a valóságról átfogó képet nyújtani: egy- egy élményt nemcsak magas hőfokon továbbit, hanem a lehető legnagyobb időtávlatban ölel fel. Ahogy maga mondja egyik írásában: „Teljesen jelen lenni valahol annyi, mint ugyanakkor mindenütt jelen lenni."

Elbeszéléseinek fiatal hősei olyan szabadon és tisztán, olyan elemi életszeretettel adják át magukat életük eseményeinek — örömeinek és viszontagságainak —, hogy élményeiket egész a lét gyökeréig élhetik át. Persze, tragikus érzéssel párosult életöröm ez — éppen így hiteles! —, mert a lét gyökeréig hatol „Fáj, mint a szeretet, amely semmi másból nem táplálkozik, csupán abból a képességből, hogy az ember él és érez".

A dolgoknak ez az intenzív átélése forró, szabadvers formájában komponált imaszerű belső monológokban csapódik le, ahol a személyiség mélyen tudatosítja magát a létben. Az elbeszélések hősei előtt leggyakrabban a szerelem, néha (mint a kiváló Cesty, pohladyban) a halál hatására nyílnak meg a lét kapui.

Mielőtt rátérnénk a fiatal szlovák próza másik koncepciójának a bemutatására, meg kell még említenünk néhány további fiatal szerző, így Dušan Kužel, Peter Balgha, Viera Handzová, Oto Fülöp, Miroslav Kôstka, Peter Ševčovič, Agneša Gundová nevét. Csupán egy- vagy kétkötetes író, van köztük aki az irodalom hagyományos felfogásá